Nőnap előestéjén

Hasonló írások erről: Tudatosság | 0
Facebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagramFacebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagram

doragyula_ebredesek_nonap_eloestejenMárcius hetedikének éje van… Lassan elcsendesült minden. Az utolsó baba ölelése is enyhült egy kicsit a picinyke kezecskék által és lassú békés szunnyadás szállt a kislányok szemére. Az utolsó tini is beleálmodta magát a holnapi napba, ahol nincs több pattanás, és „hátha az a fiú… Majd holnap… tán’ nekem…”. Az utolsó ifjú hölgy is letörölte a sminkjét és kikészítette a holnapi szép ruhát „mert holnap…”. Leállt az utolsó mosógép is, elfogytak a mosatlanok és „a család rendben lesz megint” – látja elégedetten elalvás előtt egy fáradt női szempár, aki titkon legalább egy kávét remél az ágyba holnap reggel. Tán legördült az utolsó könnycsepp azon az arcon, ki ma egyedül fekszik és csak álmodja, hogy „holnap tán valaki…”. Az utolsó fohász és ima is elhangzik a gyerekekért, az unokákért, mindenkiért, akiken még megcsillan az anyai szív fáradt sugara. Mára vége… Mára ennyi telt. Majd holnap. Majd megy minden tovább…

Éjszaka van… Ilyenkor néha belerévedek a sötétbe, mely kívül és néha belül is átölel. Eltűnődök azon, mi az élet értelme. Mi az életem értelme? Mi is az, amibe még bele lehet kapaszkodni, hogy ne rántson magával a világ sötétje? Ma éjjel is valahogy ez van, ez rágja a lelkem. Csak ülök, és nézem a klaviatúrát, de már rég nem látom a billentyűket.

Rajtatok gondolkodom… Rajtatok Nőkön. Rajtatok és az életen, az életemen, melyhez hasonló több milliárd van ezen a földön, mégis nekem kell belelátnom a holnapba a fényt, mert ezt senki nem teszi meg helyettem…

…és eszembe jut egy régi Zen történet egy fáradt szamurájról és egy Zen mesterről – melyet nem rég olvastam és valahogy úgy érzem ide kívánkozik…

Egyszer egy csatában megfáradt szamuráj – aki minden kitűzött célját elérte, más értelmet nem találván életében – elzarándokolt egy öreg Zen mesterhez, hogy adjon értelmet üres életének, hogy mutasson utat kiégett lelkének. Mikor megérkezett, mélyen meghajolt és így szólt:

  • Mester! Mondd! Mi az élet célja? – kérdezte a harcos reménykedve.
  • Az életnek nincs semmiféle célja. – válaszolt a Mester rosszallóan.
  • De akkor mi a cél az életben? – kérdezte tovább kétségbeesetten a katona.
  • Maga az ÉLET a cél, mely benne van minden pillanatban és lélegzetben. – válaszolt nyugodtan a Mester.

A szamuráj szemét elfutotta a könny, mert egy pillanatra megértett valamit.

Napok óta érzem ezt a torkomat szorító történetet és most, hogy megint felidéztem – így, a holnap küszöbén – lassan egy elmosódott filmen ezer arc fut át a lelkemen.

És mindegyik arc a Ti arcotok. Ti vagytok Azok A Nők. Az élet másik fele… Az életem másik fele… Az életünk másik fele. Kislányok, nagyok, kacérak, félénkek, szerelmek, pillanatok, vágyak, veszekedések, féltések, igéző nők, babákat ölelő édesanyák, fáradt asszonyok, segítő nagymamák, csendes dédmamák. Mind ti vagytok.

Az ÉLET nem „a férfiből” és „a nőből” áll, hanem „férfiből és nőből”.

„Maga az ÉLET a cél…” mely általatok és veletek teljes, még ha nem is mindig sikerül, még ha nem is mindig van így. Tudnotok kell, hogy ez azért még igaz!

Sokan sok mindent gondolnak arról, hogy ki hordoz nagyobb terhet a világ súlyából. Nem tudom… Szerintem Ti. Én azt hiszem, nem mernék veletek cserélni. Gyáva lennék hozzá. Mi férfiak hajlamosak vagyunk a nagy tetteket valami olyan dologgal azonosítani, amihez erő kell, bátorság vagy lelemény és jó nagy zaj, meg a „mindenki ezt nézze” és legyen vége hamar, hogy aztán otthon simogassák a hasunkat vagy mesélhessünk róla. Pedig egy egész élet minden egyes napjához, az odakészített kávéhoz, a tiszta zoknihoz, a munkába rohanás előtti gyerekindításhoz, a mindig megfeleléshez sok erő kellhet. Ahhoz, hogy szépek legyetek minden nap nekünk, akik sokszor nagyon jól érezzük magunkat szőrösen, gyűrötten, kocsmaszagúan, és azt mondjuk, hogy mi jók vagyunk így is, és akik titeket azonnal megszólunk, ha bármi nem tökéletes. Nehéz lehet mindig másodiknak lenni. Sok erő kellhet ahhoz, hogy megszülessen és felnőjön a következő hős férfi generáció, aki a világ ura lesz, és felnőjenek azok a gyönyörű nők, akik – gondoljuk – csak értünk vannak. És utána sincs pihenés. Jöttök, és szaladtok a sütivel, meg a befőttel, mert itt a kis unoka és „hát a vejem vagy a fiam… az a szegény lány meg” és végig aggódjátok éltetek összes napját, míg mi, nagypapásan, persze aggódunk két sör között, mikor elmeséljük a többieknek, de valahogy az más. Tudnotok kell, nagyon erősek vagytok.

Persze… Tudom. Nem mindig, de azért ilyenek vagytok, és mi ilyenek vagyunk. Vagy ha nem is mindig, de legalább ma mondja ezt nektek valaki.

Meg azt is, hogy:

Nagyon hiányoznátok, ha nem lennétek… Nélkületek nem lenne szépség, nem lenne vágy, nem lenne álom, nem lenne béke… Nem lenne világ… Nem lenne holnap…

Mi csak a pillanatot látjuk – de nem értjük. Sokszor ostobán, a mi ablakunkon át nézzük a világot és benneteket. Ha megkérsz közülünk néhány példányt, mondja el mi a Nő, legtöbbször egy csomó marhaságot hallasz majd tőlünk. Valami olyat, amit mi akkor abban a pillanatban „szeretnénk vagy akarunk. És nem látjuk a kicsi lányt, aki játszik a babájával, a pattanásos tinit, a karikás szemű, csomagokkal megrakott, oviba rohanó kialvatlan anyukát és megfáradt nagymamát sem… Nem. Sokan és sokszor nem. Én sem…

Pedig a pillanatban ott a múlt és a jövő. Az általatok megszülető élet.

És emlékezzetek… „maga az ÉLET a cél” és ehhez szükségünk van rátok.

Köszönjük Nektek! És kérünk benneteket, hogy nézzétek el nekünk a többi napon, hogy néha szőrösen, sörszagúan, fennen csodálatosságunktól eltelve, néha kioktatva benneteket elfelejtsük mindazt, ami nélkül semmivé foszlana életünk filmje. Hogy nélkületek nincs se cél, se semmi más…

Férfiak – akik tényleg érdemesnek tartjátok magatokat erre a jelzőre! Köszönjük meg ma mindazt a szépséget, puhaságot, szeretet, melyet a nők, sokszor fáradtságos munkával és mégis észrevétlenül csempésztek az életünkbe, mi meg belehuppanva a közepébe olyan „tök természetes” módon élvezzük, hogy az néha vérlázító! Hagyja el szánkat holnap valami kedves gondolat, amitől szépnek, nélkülözhetetlennek, kedvesnek, és jónak érezhetik magukat életünk másik felei! Mert igazából ők nekünk, a mi kedvünkért szépek, nélkülözhetetlenek, kedvesek és jók. Becsüljük ezt meg… bármennyire is nehezünkre esik néha…

Legalább holnap, ha máskor már legtöbben nem vagyunk rá képesek…

Emlékezzetek rá, hogy kisfiú korunk óta ott állnak körülöttünk és valami varázslatot visznek végbe a lelkünkkel. Valamit, ami úgy kell, mint a lélegzet, mint egy falat kenyér, amiért eladnánk a lelkünket és ezres seregekkel ütköznénk meg. Emlékezzetek, hogy ma is ott állnak és benne vannak minden lélegzetünkben, ha nem is harcolunk értük, akkor is… Mert erősek, mert gyönyörűek, és mert tudják, hogy e nélkül, mi sem létezünk…

És bocsánat mindazért a sok fájdalomért, félelemért és csalódásért, melyet okoztunk nektek.

Életem minden fehér és fekete hattyúi, kik múlt, jelen s jövő, mindent köszönök mindenkinek!

Köszönöm, hogy léteztek, mert ti vagytok számunkra az ÉLET!

Álmodjatok szépeket, hogy szebb legyen általatok a világ… az ÉLET!

Holnap találkozunk…

 

Dora Gyula

Köszönöm, hogy erre jártál…!
_/\_

 

Ha szeretnél az ismerőseid között tudni, akkor nyugodtan jelölj be. Megtisztelsz.

Ha tetszett amit írtam, hálás lennék, ha egy kattintással jeleznéd ezt nekem a LIKE gombon. Nekem ez sokat jelent…

Ha az Ébredések facebook oldalán csatlakozol hozzánk, olyan írásokkal is kapcsolatba kerülhetsz, melyeket itt nem teszek közzé.

 

Ha szeretnéd, hogy elküldjem neked a következő írásaimat, vagy értesülj a programokról, kérlek kattints a gombra. Nyugodj meg! Adataidat senki más nem látja vagy kapja meg és egyetlen kattintással bármikor leiratkozhatsz.

 

Olvasnék még tőled

 

 

Facebooktwittergoogle_plusmailFacebooktwittergoogle_plusmail

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.