Nem tudom

Hasonló írások erről: Tudatosság | 0
Facebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagramFacebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagram

doragyula_ebredesek_nem_tudomEzer és ezer évvel ezelőtt születtem és azóta járom ezt az utat. Harcoltam, elbuktam, felálltam és győztem. Nevettem, sírtam, szerettem és öltem. Éltem boldogan, sírva, együtt és egyedül. Voltam jó, gonosz, gyáva és bátor… Ezt most mind örökül hagyom Neked… Neked, aki én vagyok… Mindent, amit tudnod kell, már tudsz, csak meg kell találnod magadban a választ… – mondta a férfi nyugodt, rendíthetetlen bizonyossággal, egy japán sisak arcvértje mögül.

Ismerem ezt a sisakot, ismerem ezt a hangot, ismerem ezt a férfit. De amit legjobban ismerek, az érzés, ami táplálja ezeket a szavakat és mondatokat. De valahogy… valami furcsa. Nem hívtam, nem kérdeztem semmit tőle, csak itt termett. A hely, ahol vagyok, teljesen irreális. Hol vagyok? Hideg, fehér, irány és lényeg nélküli semmi. Utak futnak össze a lábam alatt, melyek a semmiből jönnek és ugyan az a puha semmi nyeli el őket. Körbenézek, forog a világ. Érzem, hogy innen menni kell, de minden ugyan olyan egyforma és lényeg nélküli. A lélegzet vág és az elme nem tudja beemelni ekkora üresség érzetét. Lassan elindul egy érzés a gyomromból, végig a hátamon és a mellkasomon át és valami furcsa, fagyott, magára hagyott kétség sikolt fel bennem ebben az elhagyott útkereszteződésben és azt üvölti: „Merre…?” A kiáltás elhaló visszhangja a semmibe veszik. Elnyeli a tompa, mindent elfedő hóesés és nem érkezik belőle vissza semmi… A szél hirtelen tomboló viharrá válik. Zúg, üvölt és a millió jégszilánk csak pörög és örvénylik köröttünk. A harcos testét lassan széttépi a hóvihar. Mintha minden egyes jégszilánk kivágna a testéből egy darabkát és ezer pikkellyé válva beleolvad a fergetegbe. Lassan eggyé válik a viharral és megszűnik látszani.

  • Ne hagyj itt…! Hééé…! Ne hagyj egyedül…! – üvöltök az irány nélküli semmibe, amiben már az utak sziluettjét is eltemette a hó. De semmi. Már nincs sehol, csak én állok itt egyedül.

Az átázott cipőmön jeges kígyóként szivárog át a fagy és csontig marja róla a húst. A kezemben a fagytól roppan a csont, ahogy az alak után kapva markolnám ki belőle az utolsó választ. De semmi…

  • Hééé…! Ne hagyj egyedül…! – nyögöm térdre zuhanva. Kezem a semmibe nyújtva várja, hogy megérintse valaki.
  • Keress és megleled, álmodd és lesz neked… – hozza a szél az álarcos utolsó hangjait.
  • De hol…? De ki az…? Ki lesz aaaaaaaaz…?
  • Jönni fog… – suttogja a választ a hó.

Iszonyú hideg van… Érzem, ahogy belém hasít a hideg, ahogy a földön fekszem, és csak zúg és zúg a szél szakadatlan. Nagyon fázom. Menni kell… fel kell állni…! Mozdul a kezem és valami meleg puhához ér. Magamhoz húzom. De mi ez??? Egy takaró??? Itt a jégen? Mozdulok megint… Hééé! Ez mi? Ez ismerős érzés!

Jézusom…! Megint elaludtam, mielőtt kikapcsoltam volna a ventillátort és a párologtatót. Megint csak egy álom volt…

Álom volt csakugyan? Álom volt vagy válasz a kérdésemre? Válasz volt vagy üzenet? Üzenet volt vagy segítség? Én voltam csakugyan vagy kéne szereznem valami altatót?

Azt hiszem én voltam, vagy legalábbis az a valaki, aki bennem lakik valahol nagyon mélyen és igazából mindig eligazított, kijavított, motivált, vagy kinevetett. Tényleg tudom, hogy rég óta itt van, mert sokszor látok az ő szemével. Látom, amit lát és érezem, amit gondol. Mindig tudja, mit kellene tenni. De aztán jövök én és belenyúlok az események sorába úgy, ahogy én gondolom. Persze közben jól elfelejtem, hogy mi is volt az a jó gondolat ott legbelül és így mindig valami nagy kalamajka a vége.

Rég óta itt van, de mostanában… mostanában állandóan átpasszolja nekem a feladatot és csak ködös frázisokra és utalásokra futja neki… Pedig… pedig tudom, hogy tudja.

Elég volt! Még egy óra és ismét elmegyek a tengerhez. Elmegyek hozzá és megpróbálok megkérdezni tőle valamit. Megpróbálok megtudni tőle egy utolsó titkot. Talán több kérdésem már nem is lesz. Annyi, de annyi dologra kaptam már választ odalenn a mélyben. A mélyben, ahová semmi nem vihető. Olyankor a csend kegyesen a nyugvó elméd résébe illesztheti feszítővasát. Észrevétlenül megkeresi a legjobb helyet, a legjobb pontot és a legjobb helyzetet hogy aztán egy hirtelen mozdulattal felszakítsa a tudatod kőfalát. Szétfeszítse, hogy feltárulhasson egy-egy pillanatra a koponyád rejtett zugának az a kis szeglete, mely éppen megmutatja azt a választ, mely a semmi legmélyén pihen.

Most elmegyek megint, mert meg kell tudnom valamit… Legyen bármi az ár…

Száz és száz, ezer és ezer merülést néztem végig, vezettem és éltem át. Volt katonás rendbe állított, volt béna, volt kusza, volt félelmetes és nevetséges. Volt mindenfajta, amit ember csak végigélhet a víz alatt, de közben mindig azt kerestem, hogy mitől lesz odalenn az a „valami” más, mint idefenn. Valahogy másmilyen, ami semmivel sem összehasonlítható. Vagy legalábbis nekem nem hasonlítható semmihez. Kerestem mitől lesz béke, harmónia és varázslat, kerestem mitől lesz… – nem is tudom megfogalmazni hirtelen – mitől válik az ember eggyé a mindenséggel… Kerestem, hogy van az a „kapuja nincs átjáró”, amiről a könyveim mesélnek. Azt hiszem, ezt megtaláltam néhány pillanatra odalenn, ha fel nem is tudtam hozni belőle tán semmit sem… De még van egy kérdés… Még van egy kérdésem, amivel a mélység még tartozik nekem. Tartozik, mert annyi éven át szolgáltam a lelkét és azt hiszem leszolgáltam minden válasz árát.

Éveken át néztem az embereket, miként merülnek azok, akiknek már nem kell fogni a kezét, akik már szabadok és nem úgy merülnek, mint bénázó kamaszok az első szeretkezés alkalmával. Sokszor szándékosan hagytam, hogy a csoport csak áramoljon. Jöjjenek és menjenek, álldogáljanak és rohanjanak, fogják egymás kezét, vagy feledkezzenek bele az „egyedüllét”-be. Próbáltam rájönni és megérteni, kit mi sodor a másik mellé. Hogyan van az, hogy egyszer csak az egyik, majd a másik búvár úszik melletted? Mitől más az, ha csak a felszínen vagy annak közelében úszkálunk és mitől válik mássá, ha valahol lent a sötét mélyben merülünk együtt. Hogyan örvénylik és kavarog össze-vissza vagy válik egyé egy csoport, egy csapat, egy közösség… egy pár.

Mi az, ami összetart párokat és mi az, ami taszít embereket, és mitől változik mindez állandóan? Mitől lesznek ketten, hogyan jön a harmadik, az hogyan vonzza a negyediket, amiből aztán megint kettő-kettő lesz. Mi a valóság az arcokon, ha valaki keresztezi a másik útját. Mi látszik azok arcán, akire vigyázni kell, mi azokén, akik vigyázók. Próbáltam érezni mennyi a spontán és mennyi a hazugság, mennyi a valós és mennyi a megjátszott. Sohasem jöttem rá arra, hogyan is működik ez az őrvény. Van valami lényeges azok alatt a felszínes válaszok alatt, hogy: „Egymás mellé lettek beosztva, vagy a véletlen kavarta a kártyákat, tán a szimpátia és a vonzás hatalma”. Hát persze… Ez mind-mind biztosan „helyes” válasz. Bárki is vágja rá, igaza lesz. De más tudni a „helyes” választ a könyvből és más érezni ott bent a lényeget, ami megszülte ezt a választ. Más elmondani egy helyes mondatot vagy érezni azt és arra támaszkodva haladni tovább. Szóval a lényeg… a lényeg – bevallom őszintén – még nincs meg nekem.

Nézem itt fenn az embereket… Ugyan így kavarog ez a világ. Mindenki ugyan azt a táncot járja, mint odalenn. Megy, keres és kutat, lobogva lángol, aztán gyűlöl, csal, hazudik és végül megmagyarázza az igazát… Marad összeszorított foggal, vagy áldozati bárányként megy tovább. Nem tudom, hogy van ez, de nincs kivétel. Mindenki részese ennek a nagy örvénynek, ahol csak kavarog minden, mint valami nagy rendezetlen káoszban.

Pedig… Olyan, hogy káosz – jól megtanultam a választ az egyetem matematika és fizika óráin – olyan nem létezik.

Minden apró dolognak van oka, van hatása, van következménye. Ebben az egész büdös nagy katyvaszban az utolsó kvark, glukon, pozitron és fene tudja még milyen milliónyi hihetetlen fantomrészecske pontosan teszi a dolgát. Ja… Csak én nem látom a lényeget.

Volt, aki jött és ámulatba ejtett, lett az, az ember, akinél még nem bíztam meg jobban senkiben. Ámultam és csodáltam. Elkezdtünk játszani, építeni és csoda lett belőle. Aztán lassan feloldódott mindez. Volt, aki jött, és megérintett valamit. Repültünk és szétzúztuk magunkat a hazugságok szikláin. Volt, aki jött és kedves volt nekem, de valahogy az égiek még más feladatokat adtak nekünk.

Szavak, pillantások, leírt mondatok… Képek a semmiből, félretárcsázott véletlenek… És csak ülsz és nézed a Dunát…

Honnan lehet tudni, ki miért került melléd? Honnan lehet tudni kinek mi a dolga és az mikor teljesült? Honnan tudhatod, hogy meg kell állnod és megfognod egy kezet vagy már indulni kell? … Honnan tudhatod, hogy Ő volt az, vagy Ő lesz az…?

Egyszer azt mondta egy bölcs mester. „Aki a pillanatban él, annak nincs szüksége tervekre…” Én sem tervezek már régóta. Megy az út a lábam alatt magától, de valahogy ez nem az. Még nem az. Még valami vissza van. Még valaki vár…

Hát most elmegyek a Tengerhez és megkérdem tőle, miként ismerem fel Őt, aki engem vár…

És most kimentem a reptérre.

 

Dora Gyula

Köszönöm, hogy erre jártál…!
_/\_

 

Ha szeretnél az ismerőseid között tudni, akkor nyugodtan jelölj be. Megtisztelsz.

Ha tetszett amit írtam, hálás lennék, ha egy kattintással jeleznéd ezt nekem a LIKE gombon. Nekem ez sokat jelent…

Ha az Ébredések facebook oldalán csatlakozol hozzánk, olyan írásokkal is kapcsolatba kerülhetsz, melyeket itt nem teszek közzé.

 

Ha szeretnéd, hogy elküldjem neked a következő írásaimat, vagy értesülj a programokról, kérlek kattints a gombra. Nyugodj meg! Adataidat senki más nem látja vagy kapja meg és egyetlen kattintással bármikor leiratkozhatsz.

 

Olvasnék még tőled

 

 

Facebooktwittergoogle_plusmailFacebooktwittergoogle_plusmail

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.