Kőfalak helyett

Hasonló írások erről: Tudatosság | 0
Facebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagramFacebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagram

doragyula_ebredesek_kofalak_helyettVan, hogy elfáradsz, leülsz, nekidőlsz a falnak és csak engeded, hogy a gondolatok és emlékek párája lassan betöltse a képzeleted vetítővásznát, a szobát, a világot és észrevétlen módon átfolyj a jelenből a múlt valós és vágyott világaiba, melyek úgy mosódnak el, hogy benne minden megtörténhet. Csak hagyod, hogy üresre mosott agyad sejtjeibe bevegye magát a valóságot meghazudtoló, valóságosnál is valóságosabb mese, mely a megtörtént dolgok emlékeiből és a soha el nem jött csodákból áll. Jönnek és mennek az érzések, a képek, a szereplők. Van ki valós, van ki álmodott. Van mi megtörtént, van mi vágyott csupán. Úszol a tudattalan lassan hömpölygő semmijében, mely elvisz mindenhová, melyet az elméd legmélyén lakó révész irányít.

Elvisz innen messzire és ott jó…

… és legtöbbször belealszol az utazásba… még akkor is, ha ébren maradsz, mert ez az ár elvisz az álmok ópiumárusaihoz, ahol megcsalva a lehetségest, megélheted mindazt, amit itt ébren sohasem mertél még csak kimondani sem…

De néha érzel mindent. Agyadba egy percre sem költözik be az öntudatlan kábulat, mert ébren vagy… még akkor is, ha alszol.

Állsz valahol egy régi világban, a nyirkos és hatalmas kövekből rakott falak között, melyek között a varázslat lakik. A levegőt betölti a régi idők súlya, mint ahogy a falakra borulnak a nehéz szőttesekbe hímzett sárkányok és lovagok képei. A kandalló füstje, a száradó virágok illata, a hideg kő átható érzése körbevesz, körbezár, magába olvaszt. Hatalmas megvasalt ódon ajtók lassan nyíló tehetetlen tömege, félhomály, mely vibrálva születik a gyertyák lángjaiból, ahogy fenn északon a minden rést megtaláló hideg szél játszik velük. Ismered a helyet, bár nem létezik. Tudod, mi merre van, kit rejtenek termei, falai, ajtajai. Kik őrzik a kapukat, milyen szörnyeket rejt vasba verve a legmélyebb tömlöc ablak nélküli, tömör acél ajtaja, aminek a kulcsát aznap eldobták, mikor bezárattad oda azt a lényt… Azt az egyetlent, melytől te is félnél, ha előkerülne, mert az nem más, mint belőled egy darab…

Igen… Ez a hely az életed…

Furcsa, fűzős és varázslatos ruhákban átsuhanó nőalakok, illatok, hajfürtök lebbenek a termekben. A ruhák olyanok, amilyeneket mindig szerettél volna látni, de a fenti világban már nincsenek ilyenek. Aztán ott vannak azok az elmosódó vagy éppen hosszú és jelentős pillantások, melyben a női szemek szavak nélkül hordozzák a bennük lebegő érzéseket és vágyakat mikor találkozom velük egy pillanatra a folyosók elhagyott magányában. Minden pillantásban legalább három élet története van beleírva. Igen… Egyszerre három. Egy nélkülem, egy velem és egy velem majd nélkülem. „Mi lett volna, ha sohasem látlak meg, mi lett volna, ha örökre itt maradsz és a miért mentél el?” – szólnak a kérdések ismét és ismét. Érintések, melyekből új világok születtek és ezer kapuját nyitották ki a holnap eljövendő valóságaink. Ezer ajtó, de mindig csak egyen léphetsz be. Ezer ajtó, de ismered a többit is. Tudod hová vezetnek és tudod, hogy ugyan úgy lehet jó és rossz minden azon az ajtón túl, mint ahogy ezen keresztül is. Boldog esték képe, lobogó tüzekbe olvadó mozdulatok a kandalló előtt, remegő hangon kimondott nevek, fogadalmak, eskük, vágyak. A fájdalmak értetlen szikrázó dühe a szemekben, amik csak azt kiáltják „Miért…? Miért ő és miért nem én!?” És persze a zokogások, a kétségbeesett félelmek íze a könnyekben, görcsös szorítások az utolsó ölelésben, amikor csak fekszel az ágyon és odalenn vár az, az út… az, az ajtó, ami lehet, hogy a semmibe visz, de menned kell, mert vár.

Semmi sem valós a képeken, csak a történetük…

Ez a történet az életem…

A kopott pajzsokkal szegélyezett nagyterem, melyben férfivé érett tekintetek néznek szótlanul, mert tekintetükben benne van minden seb, minden kiáltás, minden fogcsikordulás. Egy életre vérszerződéssé íródott csaták harcosai ülnek a székeken a kerek asztal körül. Ott ülnek, habár legtöbbjüket felőrölte az élet és ma már csak árnyai lennének hajdani önmaguknak, ha ébren láthatnám őket. Ismerem mindegyik horpadást a pajzsokon és sebet az arcokon. Tudom a történetét mindnek. Tudom melyik volt jogos, melyik aljas, melyik önvédelem… Mindenre emlékezem, mert minden lélegzet itt van körülöttem a nagyteremben. És itt vannak a sunyi, irigy tekintetek is. Haszonleső kezek rakják az asztalokat, mosolyognak, bólogatnak, de a méreggel teli fiola ott lapul a zsebekben. A történetekben felderengenek régi arcok, kik egykor itt ültek, de mára valahogy ellenséggé lettek, mert valamelyikünk elrontott valamit, amit soha nem lehet megváltoztatni. Aztán jön az árulók, tolvajok, csalók sora. Soha meg nem történt pillanatok, mégis igazak…

Ők az útitársaim…

Soha vissza nem térő tegnapok, melyek egy álmodó várában születnek újra és újra, hogy megkérdezzék:

„És Te? Te kivé lettél ezen az úton? Ki vagy Te most?”

Ezer válasz van és egy sem igaz. Ezer és ezer utat nyitott meg minden szó, mozdulat és érintés az élet labirintusában előttem. Az lett belőle, ami most vagyok. Egy elárult csaló, egy legyőzött győzhetetlen, egy hit nélküli pap, egy asszony nélküli szerelmes. Minden vagyok és semmi. Mint TE.

Tán egy tévelygő álmodó vagyok, aki még most is csak álmodik…

Egyszerre van itt múlt, jelen és jövő, ahogy az álomfátyol széleit összeilleszti, és rétegeit egymásra fekteti az elme nagy rendező karmestere, melyről sohasem derül ki, miért teszi ezt velünk. Lehet, hogy csak élvezi, hogy szenvedünk a hibáktól, a lelkiismeret-furdalástól, a vágyaktól, az álmoktól vagy attól, hogy nem tudunk visszamenni az életben, hogy mégis azt a másik ajtót válasszuk…

Nem. Nem tudsz visszamenni és nem tudod megtenni vagy nem megtenni. Ez az egyetlen biztos konklúzió. És már mindegy, hogy azt mondanád sajnálom, bocsáss meg…

Nők arca szobákon át, ahogy haladsz és mégy, csak mégy és tudod, mindig mondhattad volna magadnak: „Megállj! Maradj itt”. De valahogy mindig más lett belőle. Mindig közbeszólt egy régi álom és egy új ígéret. És mindig mindenki ott maradt vesztesen, kisemmizve és összetörve velem együtt, még ha nem is látszott, mert eltakartam. Mindig egyre nehezebb és nehezebb lett minden, mert a fátylak fedése egyre jobban eltakarta az igazságot előlem, ahogy egyre több és több hullott a szememre. Lényeik valahogy egybeforrtak az időben és bár szöveteik önálló létezők, mégis mind egyszerre hatnak. Összeadódik a bennük lévő káprázat és együtt láttatják másnak a valóságot odakint.

De mi a valóság odabent? Hogyan mondjam el nektek ti nők? Ha az igazat mondom fájni fog, ha hazudok, azt megérzitek… Talán egyszer el merem mondani.

Kinyújtott férfi jobbok, melyeket elengedtem vagy meg sem fogtam, pedig még mindig foghatnám a kezeteket. De valahogy mindig volt valami, ami összezavart, ami elvonta a figyelmemet, ami miatt nem ment. És most mind ott álltok sorban hátratett kézzel, elfordított tekintettel.

Mit mondhatnék nektek? Amit mondanék, nem hinnétek el. Amit hazudnék, magam sem hiszem. Talán egyszer megtalálom a megfelelő szót…

Az élet nagy kártyajátékos és mi ráadásul ahhoz az asztalhoz ültünk le játszani, ahol az ördög kezében a pakli. Egyetlen esélyed van, hogy győztes legyél. Két lap csupán, mit nem játszhatsz ki soha. Az igazmondás és a becsület lapjai. Ha ezeket becseréled, mindegy mit húzol helyette. A bank viszi a lelkedet, a szívedet, az életedet. Elvesztesz mindent.

Nem tudom melyiknek jobb lenni. Árulónak vagy elárultnak. Voltam mindkettő sokszor. De ha még egyet kérhetnék egy varázslótól, azt kérném, hogy azt a két lapot, azt még egyszer valahogy osszák le nekem… Betenném a kabátomba a szívem fölé, hogy jó melegben legyen, és mindegy mit vinne a bank. A végén, az utolsó napon, mikor minden lap megint az ördög kezében lesz vigyorogva és vége a játéknak mert menni kell, olyan jó lenne felállni, rálépni arra a szőnyegre ami kivezet ebből a világból, belenyúlni a zsebembe és kivenni azokat a lapokat. Kicsit nézném őket, aztán egy olyan félmosollyal hátrafordulnék és visszadobnám azt a két lapot az asztalra miközben csak annyit mondanék „Mégis én nyertem…” – de ezt már eljátszottam, ilyen már nem lesz.

Sokáig olyan vicces dolognak tartottam, hogy a szüzesség miért tarttatik olyan nagy becsben… Pfff… Marhaság… Mi abban a különleges. Most már értem assz’em. Mert egyszeri, mert visszavonhatatlan, mert egy olyan állapot határpontja, ami után minden megváltozik. Minden az első hazugságig tart, minden az első gyáva meghátrálásig, az első árulásig.

És ha ezt a pontot átléped, már semmi nem lesz olyan, mint volt. Onnan minden és minden csak romlik és elindul az enyészet útvesztőjébe, ahonnan tán nincs is visszatérés.

Mindent csak egyszer lehet elárulni, megcsalni, tönkretenni, elhallgatni, félrevezetni. Az első után már mindegy, hogy három jön még vagy ezer. Az első az, ami mindent megváltoztat. Az első elhallgatott szó, az első kimondatlan gondolat, az eső hazugság, az első irigy gondoltat, az első csalás.

„De hát nem lehet ezer ilyen helyzetet megállni.” – mondják sokan. Nem. Ezret nem lehet. Elég csak azt az elsőt… Azt az egyet.

De hogyan lehet őszintén élni ebben a kurva világban? Hogyan, ha már az iskolában hazudni tanítjuk a gyerekeket, hogy ezt vagy azt ne mondjon el a többieknek vagy a tanító néninek? Hogyan van az, hogy igaznak kellene lennünk, de azt szívjuk magunkba az első tudatunkra ható szóval… „Hazudni kell!” Nem tudom, de rá akarok jönni, mert ez olyan, mint az a börtön minek tégláihoz a hazugságot használják habarcsnak. Minden igaztalan szó vagy tett beleköt a falba egy új téglát, melyektől egy idő múlva már lépni sem lehet. Aztán észre sem veszed, de megöl a bezártság és megmérgez a falból áradó métely.

Hogy lehetne egyszerre megölelni mindegyik nőt? Hogyan lehetne múlt és jövő asszonyainak azt mondani, hogy szeretlek, de elrontottam mindent? Hogyan lehetne azt mondani, hogy engedjétek, hogy még egyszer megpróbáljam, és ne álljatok azokban a szobákban tovább könnyes szemmel vagy gyűlölve engem, legyen az majd bárki is? Hogyan kellene megkapni azt, ami feloldoz a kövek cipelése alól?

Hogyan lehetne megfogni még egyszer azokat a kezeket?

Sehogy…

Tán örökre ott maradtok abban a várban, azokban a termekben, folyosókon és szobákban. Tán az én életem is azzal telik majd, hogy Morgan le Fay, Guinevere, Maiko és a többiek arcát kell néznem, míg el nem telik a nekem osztott idő. Talán nem jut több kéz sohasem. Nem tudom.

Átléphetném mindegyiket. Vonhatnék egyet a vállamon és azt mondhatnám elmúlt… de nem lenne igaz. Valahogy más az igaz. Valahogy minden most van. Mint abban az álomban, abban a várban. Együtt lakik bennem minden és mindenki. Egyszerre van múlt, jelen és jövő, hol mindenki csak áll, belefagyva ebbe a különös álomba, ami maga az élet.

És ismét lenyugodott a nap és holnap ismét felkel. És holnap és holnapután teszi majd ugyanezt, míg egyszer csak nem kel fel többet.

Mit kell kezdeni a ránk bízott idővel? Mire való ez a sok hiba és fájdalom?

Hogy tanuljunk? Tényleg? Hogy átadjuk az eljövendőknek, hogy ők egyre szabadabbak és szabadabbak legyenek? Hogy az ő álmaikban egyre kevesebb legyen a könnyes arc és az ökölbe szorult kéz? Ezt nem tudom, hogy át lehet-e adni. Ezrekben mért idők sem tudták eltörölni az emberből ezeket az érzéseket. Nekünk sem fog menni. Bár lehet, hogy megérné megpróbálni… Kár, hogy sohasem tudtam megkérdezni erről apámat. Néha hiányoznak ezek a kérdések és válaszok abból a férfiból, aki lettem. Tán jobb ember lehettem volna, ha elmondja, hogyan kell… Vagy inkább hogyan nem.

De tán kell, hogy legyen itt még valami. Talán az, hogy egyszer csak felébredjünk a magunk álmából.

Kifolyik az idő a kezemből, mint a homok és ahogy egyre kevesebb marad egyre jobban érzem, hogyan válik minden homokszem arannyá a múló idő tőzsdéjén, miután lehullott a tenyeremből.

Mindenki, ki itt járt hozzátett valamit ahhoz, aki vagyok. Mindenki azáltal, hogy olyanra sarkallt, amit addig nem tettem meg – legyen az jó vagy rossz. Tán ez a tapasztalat az egyetlen kincsem, még ha véres is néhol.

Azt hiszem, tán egy dolog miatt jó, ha rájössz minden hibádra és mocskos dolgodra.

Nem. Nem azért mert jobb ember leszel, ne bízd el magad! Az még sokkal messzebb van. Talán nem is leszel olyan soha. Vagy mindig is az voltál.

Azért jó, mert egyre kevesebb dolog miatt haragszol a világra, mert érted mit miért tettek az emberek és észreveszed, hogy ők csak egy másik te. Látod, ki mikor volt gyáva, hogy előálljon azzal az egy szóval. Megérted az irigységét, a kapzsiságát, a butaságát, mert ugyan azt teszi, mint amit te is tettél valaha. És ha nem haragszol, ha nincs gyűlölet benned, az már fél út lehet. Az tán arra jó, hogy ne olyan dolgokon emészd magad, ami sehová nem vezet és megláss valamit odakint annak a halott várnak a falán kívül, ahol nyílnak a virágok. Hogy azt tudd mondani:

Semmi nem számít…

Szeretlek benneteket mind, akár voltatok, vagytok vagy lesztek és jó lenne, ha meg tudnátok ezt bocsátani nekem. Megbocsátani múltat és jövőt. Nektek is könnyebb lesz.

Minden pillanattal elherdálok egy pillanatot abból, amit arra is fordíthatnék, hogy magam köré gyűjtsem az elveszett lelkeket és vigyázhatnék rájuk. Úgysem értek semmihez, csak ehhez. Ezt csináltam egész életemben csak testekkel. Ezt a nevet kaptam… Ideje lenne elkezdeni vigyázni a lelkekre is. Ott lehetne, aki akar és mehetne bárki, ha kedve lenne menni.

Mondjon bárki bármit, de kéne egy olyan világ, ahol megtehetjük amit szeretnénk, de nem kellene megtennünk azt, amit nem akarunk. Egy olyan hely, ahol nem a konvenciók, előítéletek és elvárások szerint élnénk. Ott lehetnénk mindahányan, építhetnénk és szerethetnénk együtt. Szerethetnéd, aki szereti azt, akit te is szeretsz, segíthetnéd azt, aki csak olyan akar lenni, mint te és megérthetnéd azt, hogy van, akinek ez még nem megy, mint ahogy neked sem ment régen.

Nem sok kell hozzá. Csak egy döntés, hogy nem vársz tovább, mert a holnap nem biztos, hogy eljön vagy oly távoli, hogy egy szabad, de kaotikus ezerszer jobb megoldás, mint egy ideálisnak gondolt soha meg nem érkező… Nem kell hozzá nagy föld, telek meg ház… Ezek jönnek, mennek.

Egy nagy kör kéne csak a szívedben ajtók nélkül a kőfal helyett

Egy nagyobb, mint most van, hogy beférhessen mindenki abba a körbe bármekkora kövekkel teli zsákot cipel is a hátán, bármennyire rongyos is a lelke és bármennyire repedezett is a szíve.

Azt hiszem én most rajzoltam egy kicsivel nagyobbat… Nincsenek ajtók, ablakok rajta, mert fala sincs. Ha kicsi lesz a hely, majd rajzolunk közösen egy nagyobbat. Ha elrontok valamit, majd szólj… Ha mellém akarsz ülni, gyere. Ha szeretni akarsz, szólj. Ha hoznál még valakit, akit szeretsz, elfér. Ha más is leül mellém, engedd, hogy ő is ott legyen.

Nem tudom, hogyan kell jól csinálni, de ez a világ nem maradhat így, ahogy most van… Értelmetlenül égve felejtett gyertyák vagyunk egy üres szobában, akik fényét elnyelik a kőfalak és senki nem ámul azon a csodán, amik lehetnénk. Azt szeretném, hogy ezek a kis lángok egymásba olvadhassanak, kettesével, hármasával, százasával… ahogy nekik jó. Másnak nincs értelme, mert így is, úgy is csonkig ég minden. Én világítani akarok neked és azt akarom, hogy lássam a fényedet…

Nem tudom, hogyan kell, de ezt szeretném…

Ma megtudtam, hogy egy régi jó barát, kivel megjártuk a kékség, a barlangok és a roncsok mélyeit, s kivel tekintetünk nem egyszer összeforrt abban a félhomályban valahol a 100 méteres mélység körül és kivel egy volt lélegzetünk, rálépett élete legsötétebb útjára, hogy megverekedve a testét marcangoló démonokkal, a lelke ismét a fénybe lépjen. Neki ajánlom az első kis helyet ebben a körben. Bár testével már nem léphet közel, de mosolya és kinyújtott keze örökre itt lesz velem.

Vigyázz te is… Nem tudhatod, neked van-e holnapod…

 

Dora Gyula

Köszönöm, hogy erre jártál…!
_/\_

 

Ha szeretnél az ismerőseid között tudni, akkor nyugodtan jelölj be. Megtisztelsz.

Ha tetszett amit írtam, hálás lennék, ha egy kattintással jeleznéd ezt nekem a LIKE gombon. Nekem ez sokat jelent…

Ha az Ébredések facebook oldalán csatlakozol hozzánk, olyan írásokkal is kapcsolatba kerülhetsz, melyeket itt nem teszek közzé.

 

Ha szeretnéd, hogy elküldjem neked a következő írásaimat, vagy értesülj a programokról, kérlek kattints a gombra. Nyugodj meg! Adataidat senki más nem látja vagy kapja meg és egyetlen kattintással bármikor leiratkozhatsz.

 

Olvasnék még tőled

 

 

Facebooktwittergoogle_plusmailFacebooktwittergoogle_plusmail

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.