Két pillanat között

Hasonló írások erről: Tudatosság | 0
Facebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagramFacebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagram

doragyula_ebredesek_ket_pillanat_kozottÜvölt a mentő szirénája, dugó van. A sofőr minden tized másodpercért halálra kínozza a motort és a féket. Dörög, remeg és rázkódik minden, ami a kocsiban van. A futóművek és az idegek a teljesítőképesség túlsó határán táncolnak, ahogy a szakad aszfalttal harcolnak. A kéklámpa opálkék fénye ütemesen kékre festi az ablak színeit. A rádió rekedt hangon, hideg parancsokban olvassa a feladatokat a többi kocsinak és veszi a jelentéseket. És a Máltai kereszt cikázva tűnik a semmibe a szürke arcok között…

A fejekben csend… fut az elkövetkezők filmje. Aztán csak egyetlen halk mondat töri meg a megfagyott száguldás iramát „Reanimációhoz készülj…!” Betámasztott lábbal feszítek minden elrántott kormánymozdulat és fékezés ellenében, lassan veszem a kesztyűt és csak fut a fejemben a film… Érzem, ahogy hűl az idő. A kocsi még nem állt meg, de az ajtók egyszerre nyílnak. Monitor, piros táska… Nagy levegő…

Már két mentős küzd egy életért. Kezek mozdulnak, elektródák pattannak, folyik a néma harc az idő ellen.

Semmit markoló kezek, elfojtott zokogás és néma könnyek köröttünk. Hideg van. Fütyül a szél, mintha el akarna vinni valamit. Gyógyszeres és kötszeres zacskók pörögnek az örvénylő szélben, a gép, sikító hangon kényszerít, hogy tovább. Nincsenek kérdések, sem szavak. A szemekben a kétség remeg, és csak megy tovább, tovább és tovább a protokoll. Versenyt fut a tudás és a halál… ember és idő. Egymás mellett pereg a verseny mindkét órájából a homok…

Nagyon hideg van. A beton, a sár és a szél, mind, mind, mintha csak azért lenne itt, hogy elszívja az élte melegét… Az életét, ami az előbb még itt volt és nevetett… Az egyik percben még nevet és úgy szólítod „Te” aztán elpattan valami láthatatlan és remegő hangon úgy szólítod „Ő”…

A kabátja élettelen lelógó sarkát tépdesi egy görcsbe fagyott kéz húsig felszakadó körmei, mintha az ő fájdalma elvenne abból a szenvedésből, amit ott annak a másiknak osztályrészül mért az élet… vagy a halál… a sors, vagy az istenek. Ki tudja… nem is lényeges. Most mindegy is… mert csak pereg a homok. És csak pereg… pereg és pereg. Az ólomlábon járó percek lassan, egy végtelennek tűnő út végén megérkeznek egy fekete köpenyes árny elé, és mint a legyőzött királyok hajdanán, megtörve a vereség terhe alatt, lehajtott fővel, kényszerből meghajtják térdüket…

  • Menny…? – néz fel egy ziháló arc.
  • 27… – érkezik a jéghideg válasz, ami úgy csikordul, mint az eleven húsba vágó kés a csonton. Mindenki tudja mit jelent ez… Már jó ideje csak a becsületért és azért a nem létező csodáért harcolt mindenki, amelyből a csoda ma nem adatott meg. Megállnak a kezek és valahol felzokog egy elfojtott sikoly egy kezekbe temetett arc mélyéről, ahogy megérti a megváltoztathatatlant. Nem kell kimondani…

Kibaszott jeges hideg most a szél…

Egy kismadár hangja trillázik a fán… Ő boldog. Ő úgy látja itt a tavasz és süt a nap. Hívja a párját. Nem tudom gondol-e a holnapra egy ilyen kicsi lény. Talán nem. Talán nem és ezért boldog. Neki minden tökéletes.

Tompán pattannak az elektródakapcsok, egy kéz utoljára simítja le a szemeket.

Neeeeeeeeeeee… Nem lehet… Nem leheeeet… Kérlek neeee… – zokog fel egy ajkába harapó száj remegő hangon.

Ennyi volt egy élet. Ennyi a nyaralás álma, a hétvégi kirándulás, a délutáni séta, az éjjeli ölelés, a következő cigi, és az a befejezetlen mondat ami soha, de soha többé nem ér véget és örökre beég az elme rostjaiba.

És itt ér véget az évek óta tartó harag, a tartozás, a gyűlölködés, a tévé előtt unottan eltöltött évek sora, a tapintatlan mondatok, csalások és gyávaságok sora. Már nincs kivel és nincs kinek. Milyen érdekes… Ahogy az elme álomba merül és a lélek kiszakad ebből a világból, minden, de minden értelmét vesztetten kering valami halott szó szárnyán…

Neked még élnek a szavaid… mert azt hiszed, van súlyuk, hogy valósak, hogy az életedről szólnak. Egy frászt… Ha szerencséd van, még időben megláthatod, ahogyan elnyeli az élet nagy itatós papírja mások ilyen kimondott valóságát…

Mi pedig még mindig hordozzuk a dacot, a fájdalmakat, a sérelmeket és az öntudatunkat, hogy „majd… majd mi… majd az a következő nagy…”.

„Hogy lásd egy napod mennyit ér, néha látnod kell, az élet hogyan fogy el…” – jut eszembe Zorán dala. És igen… Ha visszanézek a tegnapra, az elmúlt háromra, vagy az előző fél évre… Értem. A múlt sérelmei és a jövő kételyei között élünk. Várjuk a nagy Ő-t, aki majd nem bánt, nem csal meg, felvállal, vagy fénylővé tesz. Aki majd megragasztja azt, ami eltört bennünk. Várjuk a lehetőséget, ami megváltoztatja az életünket. De a szívünk zárva és ajtajai mögött ott a sértettség és a kétség. De így, hogy a büdös fenébe szeretnénk elérni, hogy beférjen oda valami…? „Hogy értsd, egy pohár víz mit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell…” – szól bennem a dal tovább.

Most szívem szerint megölelném az első élő embert és ordítanék. Ember!!! Ébredj!!!

Bent csend… kint a forgatag. Itt mára vége. Sem ember, sem Isten nem teszi már a dolgát. A rádió monoton hangon adja és veszi az eseteket a jelentéseket.

  • A hatodik kerület felé vegyék az irányt, esetet diktálok! – töri szilánkokra a csendet a rádió.
  • Írom…
  • Magzatvíz elfolyt… – hangzik a tény, az első mondat kezdetén.

Hát ennyi… ennyi menni és jönni. Születés és halál. Csak a közte lévő a tiéd. És Te mire használod? Ember!!! Mire??? Az egyik elmegy, és mindent megadna érte mindenki, hogy még egyetlen napig ott ülhessen mellette és elmondhassa, hogy mennyire jó hogy van, hogy mennyire szereti, és átélhesse az óramutató minden másodpercének értékét, csodáját és varázsát, mert tudja, hogy csak egy napot kapott és holnap menni kell. Kit ölelnél meg, kit csókolnál, kit szorítanál magadhoz könnyek közt…? Te kit?

Mit csinálnál, ha csak egyetlen napot kapnál…? Hát tudd, lehet, hogy annyid sincs…

A másik most érkezik. Tudatlanul mit sem tudva a Nagy Kegyetlen Időről, mely mindig csak akkor lesz fontos, ha elfogy. Senki nem tanítja majd arra, hogyan éljen, szeressen, legyen boldog és ne várja azt kurva kibaszott holnapot, ami nincs is és ami miatt milliók halnak meg úgy, hogy sohasem éltek. Hogy meg tudjon bocsátani, mert minden átkozott perc, amit erre áldoz, csak belőle vesz el egy darabot. Nem… Nem a másikból, hanem belőle. Igen… belőle.

És egyszer felette is megállnak majd a kezek. Vagy ugyanígy, mint ma, vagy csak csendben összetéve, vagy legyintve felette, mert egyedül volt, mert magára maradt és nem hitt az életben. Sérelmeit, vágyait és bosszúit cipelve elfelejtette, hogy nem elég csak magunkat nézni. Mert mindig van kit szeretni… mert attól válik ragyogóvá a lélek.

Ma elvesztünk egy életet, holnap megkapunk egy másikat… ha szerencsénk van… Ma hazudhatunk, ma várhatjuk a holnapot, s talán lesz is holnap. De lesz, hogy nem kel fel többé a napod és elajándékozod minden holmidat… és a  farkasoké lesz minden.

Üvölt a mentő szirénája, dugó van. A sofőr minden tized másodpercért halálra kínozza a motort és a féket. Dörög, remeg és rázkódik minden, ami a kocsiban van. A futóművek és az idegek a teljesítőképesség túlsó határán táncolnak, ahogy a szakad aszfalttal harcolnak. A kéklámpa opálkék fénye ütemesen kékre festi az ablak színeit. A rádió rekedt hangon, hideg parancsokban olvassa a feladatokat a többi kocsinak és veszi a jelentéseket. És a Máltai kereszt cikázva tűnik a semmibe a szürke arcok között…

A fejekben csend… fut az elkövetkezők filmje. Aztán csak egyetlen halk mondat töri meg a száguldás iramát „Érkezik valaki…” Betámasztott lábbal feszítek minden elrántott kormánymozdulat és fékezés ellenében, lassan veszem a kesztyűt és csak fut a fejemben a film… Érzem, ahogy melegszik az idő. Süt a nap… itt… most… Meg kéne törölni a szemem… így csak nem mehetek be sehová…

És Te…? Neked süt a nap? Azt hazudod, hogy süt, vagy nyomorultul érzed magad…?

Jó utat… elvégre a tiéd. Azt kezdesz vele, amit akarsz… Én is. Bár néha nem megy nekem sem, de próbáld…

És most, talán hallgasd meg ezt…

http://www.youtube.com/watch?v=eK9tXoUWt9w

Kívánom, hogy süssön a napod! Mindig!

 

Dora Gyula

Köszönöm, hogy erre jártál…!
_/\_

 

Ha szeretnél az ismerőseid között tudni, akkor nyugodtan jelölj be. Megtisztelsz.

Ha tetszett amit írtam, hálás lennék, ha egy kattintással jeleznéd ezt nekem a LIKE gombon. Nekem ez sokat jelent…

Ha az Ébredések facebook oldalán csatlakozol hozzánk, olyan írásokkal is kapcsolatba kerülhetsz, melyeket itt nem teszek közzé.

 

Ha szeretnéd, hogy elküldjem neked a következő írásaimat, vagy értesülj a programokról, kérlek kattints a gombra. Nyugodj meg! Adataidat senki más nem látja vagy kapja meg és egyetlen kattintással bármikor leiratkozhatsz.

 

Olvasnék még tőled

 

 

Facebooktwittergoogle_plusmailFacebooktwittergoogle_plusmail

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.