Holdfogyatkozás

Hasonló írások erről: Tudatosság | 0
Facebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagramFacebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagram

doragyula_ebredesek_holdfogyatkozasSötét volt. A csillagok alig látszottak a semmiben. Ma valahogy olyan hirtelen állt be a sötét, mintha az éjszakában lett volna még egy másik éjszaka is, ami valahogy sokkal sötétebbé tett mindent. A felhők fénytelen árnyakként úsztak az égen, mint hatalmas gonosz dzsinnek és még azt a kis szépséget is eltakarták a lény szeme elől, amit ebben a nyomorult hidegben szépségnek szántak az istenek. Hideg és lélek nélküli szél fújta az utcákon a szemetet, mintha csak meg akarná mutatni, hogy ma is a félelem őrzi a fény kapuit. A sötétben mindig hidegebb van, mintha van egy kis fény is. Valahogy beleköltözik a sötétbe minden nyomor és gonoszság, aztán valahogy végül a sötét olyan erős lesz, hogy felfalja a lelkeket is.

A lény csak feküdt a kapualjban. Nem érdekelte már a világ dolga – ha egyáltalán van a világnak olyanja. Megfásult tekintete egyetlen irányba nézett a semmiben, de látni nem látott semmit. Tán nem is akart. Valaha volt érzékei, melyek minden moccanást észleltek, minden surranást hallottak, minden lélegzetet és léptet érzékeltek a vak sötétben is már régen értelmetlen koloncok voltak csak, melyek csupán arra voltak jók, hogy ne tudjon tőlük aludni és minden neszre felébredjen. Még érzékelte, ha valaki elment mellette az éjben, vagy valahol kiabáltak egymással az emberek. Hallotta a kutyák gyilkos hangját a viadalok közben a város határából és a száraz levelek karcolós hangú surrogását, ahogy arrébbcsusszantak a földön, ha meglökte őket egy fuvallat. Már nem volt más, mint egy rongyokba tekert test az éjben, ami lélegzik, vegetál, melyben egy elme ködös képeket kreál a valóság és múlt zavarából. Nem volt más, mint egy kiégett üres tekintet, melyet nem táplál már semmilyen fény, érzelem, érték vagy eszme.

Sokáig gyűlölte az éj sötétjét mire végül az is kiégett belőle, mert ilyenkor rejtekükről előjöttek a legkegyetlenebb démonok és álmok formájában kínozták a lelkét és a testét. Felsejlő nőalakok ívei, lebbenő léptek hullámzó mozgása, lágyan aláhulló kelmék illata töltötte be ilyenkor az álmok kínzókamráját. Minden éjjelen előjöttek ezek a démonok és régmúlt szerelmek, érintések és ölelések formába bújva oly fájdalmakat küldtek a lelkébe, melyet késsel sem lehetett volna okozni neki. Jöttek a lények és az észrevétlen, leheletfinoman megrebbenő szempillák alól felvillanó tekintetek egy gondolatnyi idő alatt szétégettek benne mindent, ami valaha emberré tette. Igen… mindig csak a legfinomabb, legtörékenyebb  jeleket küldték, amiket csak igazi Nők tudnak és melyeket csak egy olyan harcos tud észrevenni, aki a legfinomabb jelekből is képes volt olvasni. Azok a senki által nem látható üzenetek, melyekben benne van a világ legcsodásabb teljes felajánlása a legnemesebb tartásba, a legnemesebb erénybe csomagolva. Igen… Valaha ezek csodás pillanatok voltak, de aztán semmivé foszlottak, és elnyelte őket az elme határtalan mocsara, ahonnan nem lehet tudatosan előhívni már semmit. Átlényegültek a semmiben és egy idő után csak kísérteni jártak az elme éjjeli fagyos termeibe. Évek teltek el, míg a lény kiirtotta magából az álmokat és már nem érezte az illatokat, a tapintás bársonyát, a megremegő hangokba fojtott sikolyok gyönyörét. Évek teltek el, míg kihalt belőle minden szín, íz és forma, hogy végre csend legyen odabenn és ne kínozzák tovább azok a démonná vált emlékek.

Ez a kiüresedés útja… Ha nem táplálják a tüzet, az kialszik örökre…

Így aztán lassan némasággá váltak a befelé tekintés pillanatai és ez a némaság kiteljesedett valahogy odabent. Elkezdett nőni. Valahogy kinőtt a magányból, túlhaladta azt és betöltötte a mindent, hogy egy üres világgá változtassa a létezés kavalkádját. Cél és értelem nélküli világ született odabenn a lezárt szemhéjak mögött. Ezek a lezárt szemhéjak vigyázták az elme kapuit, hogy ne is jöjjön be soha többé semmi, ami zavaró, ami kérdez, ami megmozdít, ami emlékeztet… Ami fáj…

Évek teltek el melyek szétmartak minden emléket, nevet, érzést, reflexet, hitet és álmot. Csak a semmi sodorta lassan a napok korongját értelmetlenül át az ég egyeik feléről a másikra és kezdte újra és újra. Néha esett, néha havazott, aztán megint égetett a nap. A ruha lassan koszos lett, kikopott a válla és a könyöke és kilátszottak alóla a bőrpáncél darabjai. A testére formált, ívelt és keményre cserzett bivalybőr valaha arra volt hívatva, hogy a vágásoktól védje a testét. Ma… Ma, csak egy  rongyokba varrt kínzóeszköz, ami tör, ha alszik, és nem véd sem a hidegtől sem a melegtől.

Nem akart már semmit, csak, hogy hagyják békén, hogy ne vegyék észre, hogy ne akarjanak belerúgni az úri ficsúrok az utcán, akiken szép és drága ruhák voltak, és semmi más nem számított nekik, minthogy mindig újabb és újabb legyen rajtuk, és hogy mindenki tudja róluk, milyen sikeresek abban a nem létező világban, ahol a pénz hazudja a pénz születését. Ott, ahol ugyanolyan üres és semmi a létezés, mint őbenne, csak ott kint zajjal, hangos ricsajjal és hivalkodással van kitöltve a lélek helye nem pedig hideggel és sötéttel, mint benne. Nem akarta, hogy jöjjenek, hogy találkozzon ilyen emberekkel, legyenek akár hímek vagy nőstények. Nem mintha félt volna tőlük, csak nem akart már harcolni. Nem akart felállni és megmutatni ki volt ő valaha. Tán maga miatt sem. Rossz volt rá emlékezni. Inkább maga elől is eltagadta mindazt, ami volt. Inkább hagyta, hogy belerúgjanak. Úgy hamarabb véget ért a dolog és gyorsabban visszatérhetett a semmibe. Abba a semmibe, ami szövetségese és egyben a börtöne lett.

Néha a börtön nem csak fogva tartja a bennlakót, hanem vigyázza is a foglyokat…

Néha persze volt, hogy valahol a régmúlt évek által beégetett reflexek tették a dolgukat és karja megragadta azt a lendülő lábat, aminek a gazdája az előbb még nagyhangon ócsárolta őt és csak azért, mert azt hitte megteheti, bele akar rúgni a lénybe. A ficsúr és a mellette vonagló nőstény ekkor egy pillanatra elhallgatott, mert mindketten érezték, hogy az a szorítás és az a tekintet azt üzeni, hogy a halállal húznak éppen ujjat. Már rég nem látszott a rongyok alatt, hogy ki volt az a lény valaha és bár elvesztette minden kellékét melyek mutatták az ilyenfajta androgűn lényeknek, hogy ő nem egy közülük. De ilyenkor…

Ilyenkor… néha… ebben a végtelenségig tartó pillanatban, mikor összeakadt valakivel a tekintete, felizzott a lényben egy pillanatra valami régi, ősi, veleszületett majd évekig fejlesztett tűz, de aztán elengedte azt a lábat. A másik kezét megpróbálta észrevétlenül levenni arról a rongyokba csavart valamiről, amit az előbb hirtelen megragadott és próbált úgy tenni, mintha nem is történt volna semmi. Már nem akart semmit. Csak a börtönét újra.

Már nem érdekelte, hogy a ficsúrok hogyan rázzák magukat az utca közepén, nem érdekelte, hogy a kurvák hogyan teszik-veszik magukat mellettük, hogy őket vegyék meg arra az életre, ami most következett éppen. Nem érdekelte az üres beszéd és nem érdekelte, ha épp abban a kapualjban töri fel valaki a zárat, amiben ő próbál aludni. Nem érdekelte a sikoltozás, a segítségért esdeklés a másik utcában, mert tudta mindenki megérdemli a párját és a sorsát. Mindenki olyannal él, amilyenhez méltónak tartja magát. Ahogyan ő is.

Néha üres emberek, üres ígéreteinek csapdájában, értelem nélkül hajtva a semmit ölték egymást. „Ha nekik így jó…” – gondolta. És visszasüllyedt a csendbe, amiből véletlen kibillent arra a pillanatra, míg ez átfutott a fején. Mindegy volt neki az is, ha a drága ruhákba csomagolt üresen fecsegő egygazdás utcalányok megvetően nézték, és frissen vásárolt csomagjaikat féltve teátrálisan magukhoz húzták és úgy mentek el mellette, mint egy leprás mellett, vagy ha túljátszva a helyzetet átmentek a túloldalra.

„Nem léteztek” – mormogta magában.

„A forma üresség” – szivárgott be valahonnan a tudatába, de aztán elnyelte a szavak végét ismét a semmi.

Akik számára valaha léteztek azok elvesztek, és tudta ebben az életében már nem találja meg azt, amit keres. Vagy a fene tudja. Lehet, soha nem is léteztek, vagy nem is az volt, ha létezett is.

„Megtaláltam sokszor, de eljátszottam, mint annyi és annyi életen át sokszor…” – nyögte néha, de már igazán maga sem tudta, hogy léteztek-e azok a finom illatok, azok a pillantások, azok a megremegő ajkak, azok a lesütött szempillák, azok a csuklóba vágó selyemszalagok, azok az elcsukló csendes sikolyok igazán, vagy csak egy bomlott elme önvádjai ezek a szavak.

Néha felkelt és céltalan rótta a város utcáit, sikátorait, mintha keresne valamit, mintha abban reménykedne, hogy ezt a sok-sok végigzarándokolt évet becserélik az istenek valami megbocsátásra és találkozik valakivel végre. Ilyenkor csak egy árny volt. Lehajtott fejjel, a fal mellett haladt. Azért, hogy könnyű legyen kikerülni, vagy azért hogy védje a hátát – maga sem tudta már.

Néha, megvillant valami itt-ott, de egy ezredmásodperc alatt tudta nem „Ő” az a valaki, aki… és ha Ő is lenne… Kinek kell egy ilyen lény, mint ő, aki már nem jó semmire.

Egyszer egy varázsló, mikor a lény megkérdezte tőle, hogy mi a dolga ebben a világban azt mondta neki: „Vigyázz a gyengékre, különösen a nőkre”

„Vigyázni? Kire?” – tolult fel benne a kétség és a düh. „Bolond volt az öreg” – tagadta magában a múlt útjelzőit, mikor ez eszébe jutott.

„Ma nem tudni már ki gyenge és ki az, aki csak aljas és gyáva módon a gyengét játssza, hogy kihasználjon másokat. Nem tudni hol vannak a Nők, mert csak egygazdás utcalányok, megkeményedett szívű törtetők, megalkuvó gyávák, prostituáltból lett gésák járják a várost, akiknek mind ugyan az a legfőbb gondja: Ő saját maga.” – mondta és mondta belül dohogva, ha belefeledkezett a gondolataiba és nem tudta elengedni őket.

„Ezekre? Ezekre nem kell vigyázni” – jutott eszébe mindig a haragban úszó konklúzió.

Néha elvállat egy két munkát, ahol mindig elcsodálkoztak azon, ahogy a dolgát végzi. Volt benne valamiféle erő és mégsem volt durva. Ha fát vágott, a fejsze pontos volt és megállíthatatlan. Valamiféle furcsa szabad erőt uraltak az izmai, amit nem lehetett megállítani. Ha a házak ablakait kellett festeni, minden ecsetvonásban volt valami furcsa finomság, mint a kalligráfia mesterének, akinek egyetlen lehetősége van csak meghúzni azokat a művészi vonalakat, hogy összeálljon egy csodásan arányos alkotás azokból a betűkből. Ha szemetet söpört, valahogy volt benne valami, ami valamiféle harmóniát kölcsönzött még ennek az alantas munkának is. Néha megakadt többek bárgyú tekintete ezeken a vonásokon, de nem tudták hová tenni ezt a furcsa érzést, ami megjelent bennük, így hát gyorsan visszatértek a megszokott dolgaikhoz. Ócsárolták a szomszédoknak a rokonokat, vagy a világ igazságtalansága miatt szidták a politikusokat, de leggyakrabban csak panaszkodtak. Végigpanaszkodták és végighazudták az életüket. Gyűlölte őket, mert ilyenkor az ő agyába is beköltözött ez a zajos szemét, ami semmiről nem szólt, csak arról, hogy mindenről más tehet.

A lény tudta, hogy az ő életéről egyedül ő tehet…

Ez nem volt olyan kényelmes álláspont, mint ha mindenki hibás lett volna az életében, ezért sokkal nagyobb súlyként is nehezedett tudatára, de valahogy ez volt az a tudat, ami valamiféle jelenlétté tette a napokat néha.

Furcsa dolog a tudat. A boldogság elaltat, a fájdalom ébren tart. – gondolta sokszor, mikor a sötétség kicsit kieresztette börtönéből.

Tudta, hogy mindent elérhetne, amit csak akar, mindent megszerezhetne újra és mindene meglehetne, de nem érdekelte ez sem. Amit ő keresett, az kihalt ebből a világból.

Az aranyat felváltotta a rézpénz, aztán a papír. Az érték nélküli, hazudott világ.

Az ígéret ebben a világban könnyen jött és könnyen illant el, váltott színt vagy lett semmivé. Súlytalan volt, névtelen és nem jelentett semmit. A bátorságot, a becsületet már hírből sem ismerték az emberek. A tisztaság, a szépség és a báj hazug pénzen vett külcsín volt csupán és senki nem értette mit jelenthetett valaha ez a világban.

A lény talán egy dolgot érzett még néha. Egy dolog volt, amit nem mindig tudott bezárni abba a börtönbe, ott, az elme légmélyebb poklában. Ez az érzés pedig a szégyen volt. A világ egyik legerősebb és leggyilkosabb érzése, mely minden erőt elszív, mely minden vágyat megfojt, és amely minden álmot befeketít. Néha mikor egyedül volt, leült és belelélegzett abba a maradék illatba, amit a folyóparti cseresznyefák virágai küldöttek felé nagyritkán a város szemetén át. Ez volt az, ami még néha felszakította az acélpántokat abban a lélekben és ilyenkor előtört belőle a szégyen. Szégyellte magát, hogy nincs ereje felállni, hogy nem képes célt találni az életben. Igazából nem is a céllal volt baja. Azt tudta ő már rég, hogy mi a cél. A cél megvalósulásának tárgyát nem lelete sehol. Az értelmet…

Azt a valamit, amit Nőnek hívtak valaha…

Szégyellte magát, hogy ma már csak az ebédjéért harcol néha.

„Pfff… Utcai harc egy tál levesért.” – jutott eszébe, ha éhes volt. Legszívesebben leköpte volna magát ilyenkor.

Kíméletlenül kimért ütések elviselése, hátbatámadások és aljas trükkök, az utca kövén folyó vér és annak a mérlegelése minden mozdulat előtt, hogy miként lehet úgy megszerezni azt a tál levest, hogy a másikat ne kelljen megölni vagy megnyomorítani érte. Hogy éppen csak meglegyen az a leves…

Önmagáért harcolni céltanul, értelem és érzések nélkül. Ezt szégyellte a legjobban…

Nem haragudott senkire. Nem mocskolódott, csak menni akart már el onnan. Megenni azt a véres levest és valamibe beletekerni a vérző öklét, hogy aztán visszahúzódhasson a semmi csigaházába. Így volt ez mindig és így volt ez ma is. A lény csak feküdt a kapualjban, vérző keze egy rongyba csavarva és várta, hogy lassan ismét beleolvadhasson a sötétbe.

Így volt ez most is. Az éj furcsa volt, mert a Holdat eltakarta egy furcsa érnyék és így minden hidegebb és üresebb volt, mint máskor. Igaz, ez akkor nem jutott el a tudatáig, csak önkéntelen érzékei jeleztek valami furcsa változást a világból. Valahol ugattak a kutyák, hangos trágár hangokat és részeg röhögést hozott tompán a szél.

„Valahol megint cirkusz van a kurvákkal…” – futott át rajta egy ezredmásodpercre, de aztán, mint annyiszor, vissza is nyelte őt a sötétség, vagy lehet, hogy ő menekült vissza oda.

„Miért kell mindig ez a cirkusz? Miért nincs csend legalább, ha béke nem lehet?” – fakadt ki belőle, mert valahogy most mégsem hagyta nyugodni valami.

„Tán azért, mert senki nem bír belenézni a saját valóságának értelmetlen csődjébe és kell a zaj, a cirkusz, meg az üvöltés ahhoz, hogy onnan legbelülről ne hallatsszon ki az a hang, aki csak azt kérdezi: Mi az élet értelme?” – válaszolta meg magának saját kérdést a lény.

A hangok, mint mindig persze nem ültek el. Füttyögetés röhögés megint, de mintha közelebbről jött volna.

„Nem is tudják, mit akarnak, mit keresnek. Naponta ezerszer a múlt dolgaiból építik a jelenüket és persze félik a jövőt. Hogyan tudnák megváltoztatni?” – gondolta tovább bosszúsan ezredszerre ezt a gondolatatot

„Sehogy” – válaszolta meg és kicsit felült a kapualjban. Önkéntelenül fordult a hangok felé. Belenézett a semmibe egy pillanatra, hogy megnyugtassa magát, hogy alhat tovább.

„Aludni? Évek óta nem tudok aludni. Évek óta csak félálomban fekszem, és nem tudom kizárni ezt a rohadt világot. Jó azoknak, akik minden este részegek. Azok legalább ilyenkor az öntudatlan semmi védelmébe merülve békében vannak a világgal. Én meg megint…” – harapta el a szót, és dühösen arrébb rúgott egy darab szemetet a sarkával.

„Ahh! Az istenit!” – nyögött fel és hátával ellökte magát, hogy felálljon és elinduljon keresni egy másik helyet, ahol csend van.

De valami átvillant azon a ködön, amit valaha a tudatának nevezett. Valami hirtelen furcsa lett. Minden egy ezredmásodperc alatt történt. Átjárta valami, ami mélyen belemarkolt a gyomrába, és mint a robbanás, betöltötte az izmait. Azt hitte érzékeit már rég megölte az idő és használhatatlanná váltak, vagy csak a durva dolgokhoz jók. De nem. Tisztán érzett valamit ebben a villanásban. Valamit, amit már réges-régen nem érzett.

Mi ez? – futott át rajta a kérdés. Egy illat, egy apró láb csendes, gyors surrogó hanga, selymek hangja, ahogy egymáson elsiklanak. – jött a felismerés.

Egy árny a sötétben? Megint a démonok?

Érezte, ahogy átjárja az a remegő érzés, összerándul a gyomránál valami és ez az egész felfut a homlokához.

Ne… Kérlek ne… Hagyjatok… – nyögte és felemelte a fejét, hogy segítséget kapjon a szemétől azáltal, hogy belenéz a semmibe és látja nincs is ott semmi, és minden rendben van, mint azelőtt. De nem ez történt.

Ahogy felemelte a fejét egy nőt látott. Elöl összefogott ruháját szorította magához. Hátra-hátra fordulva szalad, amennyire ruhája engedte. Nem is nézett a lába elé. A lélegzetén hallatszott a félelem, mozdulataiban az űzött vadat lehetett felismerni, aki menekül. Nem is tudta, merre szalad, csak menekült. Ahogy a kapuhoz ért, hirtelen látta meg a lényt, ahogy alakja épp felegyenesedett a sötétben. Hirtelen megtorpant és kezét a szája elé kapva visszafojtott hangon felsikoltott. Testét a bénulás fagyasztotta, lélegzete elakadt, fogai remegő öklébe mélyedtek. Teste előregörnyedve kissé oldalra fordulva, karjai a mellei előtt, combjai összezárva. Pillantása a lényét kereste. Mindez nem volt több egyetlen másodpercnél mégis a lényben történt valami. Ezer és ezer év pörgött le benne. Életek, csaták, halál és vér kínjai rohanták meg egyszerre. Emlékezett rá, hogy állt égő házak előtt, várfalak tetején a jeges esőben, vagy végtelen mezőkön ezrekkel szemben esélytelenül. Esélytelenül, néha rettegve, félelmek között, néha a halálba menők erejével, néha a remény által adott kiapadhatatlan kitartással, néha a bosszú szörnyű tüzével. Felszakadt benne minden, ami ő valaha volt. Szerető, harcos, apa, katona, védelmező és gyilkos… és ott volt az a cseresznyefa, alatta a paddal, ahol ült az a Nő, lehajtott fejjel és könnyes szemmel és ő, aki épp megint indult.

Abban az egyetlen másodpercben minden a helyére került. Belenézett a nő szemébe, és valami mást látott ott, mint amit évek hosszú során át látott mindenhol. Lehet, hogy csak ő akarta most másnak látni, de látott valami finomságot, valami őszinte félelmet, ami nem akar megjátszani semmit csak azért, hogy szabaduljon. Valami tisztaságot, ami azt mondta, hogy mindent elvehettek, de semmit nem kaptok meg… Érezte, ahogy az arcán megroppant a közöny faragott kőmaszkja és tekintetébe beköltözött az a biztonságot sugárzó erő, ami nem is tudni honnan került elő. Jobb kezét egy lassú mozdulattal a mellkasára téve a lény leheletfinom módon meghajolt, miközben fejét kissé megbiccentve tekintetét levitte a földig. Ebben a mozdulatban benne volt minden. Ő sem tudta honnan jött, mi váltotta ki. Minden, amit csak elmondhatott életek ezreinek tapasztalatából, erejéből és hitéből, minden, amit megérthet valaki, aki tudja olvasni az erő könyvét, az benne volt ebben a meghajlásban.

  • Óóóó… hát utolértünk!– nevetett fel gúnyosan egy hang.
  • Utol bizony!– helyeselt a másik körbehordozva győztesen tekintetét a bandán, mint aki magának bizonygatja hőstettét, de maga is tudja, hogy nevetséges. A gyáva, aki nem akar ott bénán állni a többi közt, így hát neki is meg kellett mutatni magát, hogy ő a hős, aki kiveszi a részét a harcból…
  • Te meg kotródj, nem látod, hogy nincs itt dolgod!– horkant fel a többiek biztonságában a harmadik senki.

A lény állt még egy hosszú kimért másodpercig és csak nézte a nőt, mintha még mindig ketten lennének. Aztán lassan vett egy lélegzetet. Érezte, ahogy a hűvös levegő átáramlik az orrán, ahogy hűti a homloka alatti belső teret, ahogy lassan végigömlik a tüdején és ahogy ugyanezt az utat járja végig az a meleg levegő, melyet lassan kipréselnek megfeszülő izmai. Mint régen… Akkor… És most ITT. Felemelte a fejét és lassan oldalra fordítva azt, ránézett erre a csodás seregre. Arcán nem volt sem düh, sem harag vagy bármi indulat. Valami békés megadás vagy elfogadás féle volt. Valami olyan, mint mikor valaki békére lel a sorsával és félelem nélkül teszi, amit tesz, bármi legyen is a következmény. Lépett egy lassút előre, kinyújtotta a kezét és maga mögé húzta a nőt egy óvatos mozdulattal. Egy olyan mozdulattal, ami egy csepp kétséget nem hagyott a nőben a felől, hogy megtegye-e amit a kimondatlan szavak parancsoltak.

  • Húúú … de bátor valaki!– jött a kötözködést kezdő, de egyben elsőre megtorpanó mondat.
  • Na! Kotródj! Többet nem mondjuk.– erősítette meg a fenyegetést a másik patkány.
  • Én?… Én nem megyek sehová.– szólalt meg a lény évek óta először, csendes mély hangján. Lassan teleszívta mellkasát levegővel, megfeszítette vállát, és az a sok kövön töltött éjszaka, amit beletört a testébe, a görnyedés, egy pillanat alatt kiroppant belőle. A lógó rongyok alatt megbújt lény egyszerre csak megmutatkozott. Egyszeriben ott állt egy test, egy testtartás, mely üzenetet hordoz, melyet mindenki ért a világon.
  • Kotródj, ha élni akarsz!– üvöltött ki a falka biztonságából az egyik arctalan hang, aki érezte, hogy valahogy csúszik ki a lélektani főlény a kezükből és nem lesz ez olyan egyszerű, mint gondolták.
  • Nincs kedvem…– hangzott a válasz, melyben igazából azt üzente, hogy nincs olyan erő, melyet számon tartana a hang gazdája és képes lenne őt rávenni bármire.
  • Meg fogsz dögleni érted!– sziszegte lassú nyomatékkal a hang vigyorogva, miközben egy penge fémes hangját lehetett hallani, ahogy kihúzzák a hüvelyéből.
  • De az elsőt magammal viszem.– hangzott a válasz ugyan olyan csendes erővel, mint az előbb, kétséget nem hagyva a halálos ítélet komolyságáról és mellékesen arról is biztosítva mindenkit, hogy tudja mi vár rá.
  • Nincs esélyed! Nem érted?– jött a hordákra jellemző elrettentő mondat, ami mindig beválik, mert a félelem megteszi a magáét.
  • De… van… és lehet, hogy ez az egyetlen és utolsó esélyem. De ti ezt nem értitek.– mondta a lény és elmosolyodott. Egy lágy mozdulattal leoldotta a rongyot arról a valamiről, ami eddig a háta mögött volt, kicsit oldalra fordult, észrevétlenül lejjebb engedte a súlypontját és sarkai szinte már nem is érintették a földet.

Sötét volt, de a fekete lakkozott kardhüvelyen tisztán látszott egy aranyszínű sárkány…

Percek teltek el, szitkok és fenyegetések. Üvöltés és ordítás. A jó pozíció keresgetése, ijesztgetés. Aztán elfogytak a szavak. A helyzet kezdte elveszteni az erejét. A lény csak állt és volt valami szánakozás a szemében, ahogy nézte a patkányokat. Nézte őket és az a szempár azt üzente: „Ez az út zárva van. Azért nem érdemes meghalnod, hogy megpróbáld.”

Senki nem mert első lenni… A sárkány fénye egyre erősebb volt, és valahogy lassan kezdett egyre világosabb lenni minden. Mintha az éjszaka fényesebbé vált volna.

  • Hagyjátok!– szólalt meg a vezér, hogy legalább az egojukat mentse. Van jobb dolgunk is. Majd legközelebb elszámolunk…
  • Ezt még nagyon megbánod egyszer!– sziszegte az utolsó szót a másik pálinka szagú lehelet. Ezt még nagyon megbánod!– mondogatta újra és újra hátrálás közben.
  • Ez az, amit soha nem fogok megbánni…– suttogta halkan a harcos.

Az éjszaka szinte kivilágosodott. A harcos nézte a sárkányt. Egy könnycsepp kezdett gyűlni a szeme sarkában. Fájt neki, hogy ismét a rongyok alá kerül a lelke. Lágyan megfogta azt a rongyot, szeméből legördült az a könnycsepp és mozdult a keze, hogy újra a semmibe rejtse azt a lényt.

Ennyire azért nem egyszerű megtalálni a megváltást. – gondolta keserűen.

  • Ne!– kiáltott halkan a nő, de el is harapta ezt a rövid szót, amikor rájött ki az, akire rákiáltott.
  • Ne…! Kérem…!– kérte ismét, de halkan.

Keze finoman megérintette a rongyot markoló kezet, hogy visszatartsa. Annyira finoman érintette meg, ahogy csak egy Nő képes érinteni.

Azzal a végtelen finomsággal és gyengédséggel, mely a legnagyobb erő ezen a földön… Melynek a legnagyobb harcosok sem tudnak ellenállni…

  • Ennek nem szabadna így lennie. Ennek nem kellene így lennie. – szólt halkan a Nő – kezét a férfién nyugtatva.

A harcos nézte azt a rongyot. Egy örökkévalóság volt abba a rongyba itatva. Csak nézte, aztán lassan leengedte a karját és hagyta, hogy az a rongy kicsússzon az ujjai közül és szárnyra kapjon a szélben. Átjárta valami melegség. Valami olyan, amit régen érzett. Valami olyan, ami azt mondja „Vagy valaki és rendeltettél valamire”. Úgy érezte, hogy felcsillant valamit abból, amit úgy neveznek „Holnap…”

  • Eszembe juttatta ki vagyok valójában. Köszönöm önnek, a sorsnak és az isteneknek. – szólalt meg végül a harcos. A harcos mindkét kezébe vette kardját, maga előtt felemelte azt, mintha felajánlaná, és meghajolt a Nő előtt.
  • Milyen világos lett hirtelen.– mondta a Nő kissé zavart hangon, miközben körbenézett zavarában, hogy elkerülhesse a szembesülést ezzel a gesztussal. Holdfogyatkozás volt, tudja?– kérdezte már mosolyogva a Nő.
  • Igen… És most ért véget…– mondta a harcos és csak nézte a Nőt miközben arra gondolt, hogy fogalma nincs arról, hogy tényleg volt-e holdfogyatkozás vagy bármi az elmúlt ezer évnek tűnő időben, amiről a nő beszél, de hogy valami véget ért, az biztos.
  • Igen véget ért szerencsére, de az éjszakai sötétség olyan félelmetes.– fonta tovább a szót a Nő és lesütött szempillákkal úgy tett, mintha kissé zavarban lenne attól, hogy a férfi nézi őt.

Titokban nagyon boldog volt, hogy nézi ez a Férfi. Rég látott már ilyen erőt, mely szétárad hordozója körül és mégis gyengéd. Végtelenbe nyúló érintések, csókok és ölelések vibrálása járta be testét. Emlékezett arra, hogy valaha lehetett gyenge, törékeny és befogadó és most is engedheti, hogy nézze a férfi, mert ez a törékenység, ez befogadó megengedés az, ami által odaadva mindent, védelem alá helyezi magát egy olyan erő szárnyai alá, melyet csak elpusztítani lehet, de megtörni soha.

Tudta, hogy találkozott a Hold és a Nap…

  • Az éjszaka csak akkor félelmetes, ha nem világít az éjszakai égbolton a Hold. Ha a Hold fényt mutat, akkor látható a cél és megtalálható az út.– szólalt meg kisvártatva a harcos még mindig belefeledkezve abba az Energiába, ami előtte állt.

A Nőn nem volt semmi különös, nem volt semmi sem, amire azt mondhatná bárki, hogy különleges. Egyszerű külseje olyan volt, mint a többi ezer és ezer alvó nővéréé. És mégis…

Ami más volt benne az a lénye, melyből sugárzott az a visszafogott tisztaság, mely büszkén vállalta törékeny voltát azt üzenve a világnak, hogy van valamim, amit csak adni lehet, és ezt csak az kaphatja meg, aki méltó rá.

Ahogy álltak az éjben, a Hold elől lassan elvonult minden árnyék, a csillagok felragyogtak az égen, a felhők ezüstös csipkeszegélyt öltve úsztak a keleti ég felé. Valahogy a zajokat elnyelte az éj puhasága. Az a puhaság melyet a Hold fénye hordoz, mely átölel mindent. Átölel mindent, de legfőképpen átöleli a férfit, hogy léte értelmet és célt nyerjen. Hogy ereje ne a semmibe vesszen vagy ne értelmetlen harcra használja. Hogy átölelje, hogy békét adjon neki azáltal, hogy befogadja, és ilyenkor együtt úszhassanak azokkal a felhőkkel az égen az álmok varázsának és a gyönyörök kertjének egén, melyből megszületik egy új élet.

Nem, az élet nem ilyen egyszerű. – mondhatod. Nem. Igazad van… vagy ki tudja… Van, aki annyi kínt állt már ki, hogy részére megadatik az azonnali felébredés. Van, aki nem meri elfogadni azt, hogy van még egy esély és bizonytalanságban és félelemben tépelődik a két világ, a régi nyomor és az új csodája közt. Van, kinek az elméje nem engedi meg látni a csodát, ha megjelenik előtte a lehetőség, mert nem tudna elszámolni azzal a sok elpocsékolt idővel, amiért ő a felelős. Egyszerűen nem is bírná el a tudata, hogy ennyi veszteségnek ő saját maga az okozója. De mindegy is…

Minden férfi életében vannak olyan pillanatok, amikor megtörténhet az azonnali felébredés és félelem nélkül merünk lépni egyet a semmibe, az ismeretlenbe, a bizonytalanba még akkor is, ha az lehet, hogy csak percekig tart majd. Hogy honnan tudod melyik ez a pillanat? Az, amikor nem számít, mi történik végül, mert AZ a jelen pillanat, boldog és félelem nélküli. Persze… lesz, hogy visszazuhansz, hogy kételyeid lesznek, hogy megint félni fogsz, ha elveszted a jelent és a jövőben kutatsz. Igen. Lesz ilyen, de mindig veled marad az a pillanat, ahová vissza tudsz térni, ami feltölt, ami emlékeztet, és ami kisimítja arcodon a ráncokat.

Igen. Van, hogy néhány lény megmenekül, mert egy Nő megmenti és alakjukat együtt lassan elnyeli az éj bársonya, de értened kell, hogy ehhez egy Nő kell. Nem, nem igaz, hogy csak a hegyekben lehet békére lelni, egyedül elvonulva. A mi világunk megváltozott. Nem teheted meg olyan könnyen, hogy kiszakadj belőle. Az élet célja nem lehet az, hogy mindenki szerzetes legyen. A régmúlt erői ma is velünk vannak álmainkban, mert tán még emlékszünk rájuk. Sok-sok lényben szunnyad a védelmezők ereje, de csak a varázsszavak nyitják ki a legmélyebb tömlöcöket, ahová ez az új gonosz idő melyben élünk, elzárta azokat a kardokat, amelyekben az igaz lélek lakik…

Meg kell tanulnotok varázsolni Nők és Asszonyok! Meg kell, mert elvész nélkületek a világ fénye és nem marad más a földön, mint gépek hada…

 

Dora Gyula

Köszönöm, hogy erre jártál…!
_/\_

 

Ha szeretnél az ismerőseid között tudni, akkor nyugodtan jelölj be. Megtisztelsz.

Ha tetszett amit írtam, hálás lennék, ha egy kattintással jeleznéd ezt nekem a LIKE gombon. Nekem ez sokat jelent…

Ha az Ébredések facebook oldalán csatlakozol hozzánk, olyan írásokkal is kapcsolatba kerülhetsz, melyeket itt nem teszek közzé.

 

Ha szeretnéd, hogy elküldjem neked a következő írásaimat, vagy értesülj a programokról, kérlek kattints a gombra. Nyugodj meg! Adataidat senki más nem látja vagy kapja meg és egyetlen kattintással bármikor leiratkozhatsz.

 

Olvasnék még tőled

 

 

Facebooktwittergoogle_plusmailFacebooktwittergoogle_plusmail

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.