Gaia lángjai

Hasonló írások erről: Tudatosság | 0
Facebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagramFacebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagram

Egy férfinek ajánlva, akiben feléledt a Védelmezők Tüze…

doragyula_ebredesek_gaia_langjaiValaha élt egy harcos. Ereje, bátorsága, hite oly hatalmas volt, hogy nem akadt semmi a sötét éjben vagy a villámok tüzében, mi képes lett volna megtörni a lelkét. Állt és védte a családját, védte a törzset, védte a népét mindentől, amit csak föld és ég démonai elpusztításukra teremtettek. Nem volt csillogó vértje, testét szakadt elnyűtt bőrök fedték, melyek alól az elmúlt idők szörnyű sebei mutatták mindenkinek, ő a legnagyobb harcos. Kezében csak egy kőhegyű lándzsa volt, melynek sokadszorra tört ketté a nyele vagy szakad az ellenfele testébe hegye, de mindig ugyan az a lándzsa marad. Vérrel író erő, melyet áthatott valami olyan láng, mely csak az emberek legerősebbikében születik meg. Ezt a tüzet nem örökli az ember. Ezt a tüzet úgy kell kicsiholni, apró szikrából pattintani, vigyázni, nevelni. Ezt a tüzet tanulja az ember fia az előtte járók nagy tetteiből és a saját félelmeiből. Ebből a kettőből kell létrehozni azt az elolthatatlan tüzet, melyben a Döntés tartja össze a részeket. A Döntés, hogy nem adom fel, hogy nem adom meg magam, mert én nem én vagyok, hanem én a Többiek is vagyok.

Egyedül gyengék vagyunk, de ha tudjuk, hogy nem csak önmagunk vagyunk, hanem a reánk bízottak is, akkor, ha kimondod a Szót hihetetlen Erővé áll össze benned minden.

Valaha élt egy harcos. Ereje, bátorsága, hite oly hatalmas volt, hogy nem akadt semmi a sötét éjben vagy a villámok tüzében, mi képes lett volna megtörni a lelkét. Kőhegyű lándzsája újra és újra nekifeszült a halált osztó karmoknak és állkapcsoknak abban a vad világban, ahol ő megszületett, valahol réges-régen, az idők hajnalán. Nem számított mi történik, ő csak állt és tette, amit hite és ereje lehetővé tett. Állt és félték őt a vad világ lényei és tisztelték őt a rábízott lelkek, mert ő nem csak ő volt. Ő egy volt velük, egy volt a Mindennel.

Egy nagy harcos egyben nagy tanító is, még akkor is, ha nem beszél. Beszélnek tettei, beszél az, ahogyan lép, beszél és tanít az, ahogyan szemében megjelenik az a tűz, melyet csak a halál olthat ki. Tanít az, ahogyan szembefordul a pusztítással.

Valaha élt egy harcos. Ereje, bátorsága, hite oly hatalmas volt, hogy nem akadt semmi a sötét éjben vagy a villámok tüzében, mi képes lett volna megtörni a lelkét. Egyetlen lándzsával járta a vadont, hogy védelmezze a többieket az éhhalál lassú kínjától. Nem számított, hogy csontjáig fagyott-e át a teste, neki menni kellett és annak a lándzsának pontosnak kellett lenni, mert azon az egy döfésen múlott az élet. A Nagy Harcos tisztelte a lényeket. Vadászat után megköszönte nekik, hogy táplálják családját, hogy meleget és biztonságot adnak nekik és bocsánatukat kérte, hogy ennek így kellett történnie. A Nagy Harcosnál senki nem tisztelte jobban az Életet. Így élt és nap s nap után járta a vadont. Nem számított áthatolhatatlan erdőség, kietlen pusztaság, égető nap tüze vagy félelmetes ragadozók ólálkodó közelsége, ő csak ment, mert az a lándzsa ott a kezében egy jelképpé vált. Az oltalmazás és az élet jelképévé.

Valaha élt egy harcos. Ereje, bátorsága, hite oly hatalmas volt, hogy nem akadt semmi a sötét éjben vagy a villámok tüzében, mi képes lett volna megtörni a lelkét. De teste felett eljárt az idő és így, az visszaadatott a pornak, hogy engedelmeskedhessen a Törvénynek. Mikor testétől utolsó búcsút vettek törzsének tagjai a máglyán, egy fiatal harcos, ahogy ott állt a máglya mellett, látott valami hihetetlent, melyet addig el sem tudott képzelni. Nem is tudta miként láthatta. A szemével látta, vagy csak a képzeletének rajza volt? Üzenet volt-e az istenektől vagy magától a Nagy Harcostól, de tudta, hogy igaz. Minden sejtjével tudta, hogy a máglyából egy lángnyelv levált és önálló éltre kelve előtte táncolt. Furcsa lángnyelv volt. Lágy volt és szelíd. Nem volt benne harag, düh vagy bármi, ami félelmet sugárzott volna. Csak táncolt és ívének minden mozdulata hívta a harcost. Nem tudta miért, de elindult a láng után, ami hívta őt. Kilépett hát a sorból, karja emelkedett a táncoló alak után, aki csak távolodott és hívta őt. És ő csak lépdelt, mígnem a láng megállt a Nagy Harcos földbe szúrt lándzsája előtt. Egy pillanatra táncolt még, majd fellobbanva egy nő alakját vette fel. Ránézett, kezeit összetéve meghajolt, majd egyé olvad a fegyverrel. Az ifjú tétován nyúlt, nem tudta szétválasztani a benne tomboló érzéseket.

  • Ezt nem lehet, ez szentségtörés, ez tiszteletlenség, ez a Nagy Harcos lándzsája. Nem tehetem. Ehhez kevés vagyok– hangzottak fejében a kételyek.
  • Meg kell tenned. Valakinek meg kell tenni. Nem vagy jobb, sem erősebb, mint más, csak a Döntés az, ami kiválasztottá tesz.– Súgta ugyan az az önmaga.
  • De ki vagyok én…?!– kiáltotta magában, de válasz nem jött semmire.

Nem tudta ki irányítja tetteit, de a kéz lassan kinyúlt és az ujjak átfonódtak a lándzsa nyelén. Mint ahogy az éj tüzében cikázó villám súlyt le, úgy vakította el egy belé hasító kép a harcos szemét. Egy kép, melyet a Nagy Harcos látott nap, mint nap, mikor a törzset épp lerohanó vadak és törzse között állt. Ez a kép volt, mely őrökre beleégett a lelkébe, ez a kép volt az, mely beleköltözött törhetetlen szellemébe és ez volt az, ami most a lándzsából beköltözött a fiatal harcos lelkébe. Maga is meglepődött, de ez a kép nem a csattogó állkapcsok, véres karmok, öklelő szarvak képe volt. Ez a kép a mögötte álló nőké, gyerekeké és öregeké volt. A még meg nem születetteké, az eljövendő korok lelkeié, kik most attól a kőhegyű lándzsát tartó hittől és akarttól függöttek mind, ami benne sűrűsödött össze egyetlen erővé. Azok a nevetések, ölelések és csodás esték voltak a harcos szemében, melyek sohasem jönnek el a többieknek, ha ő elbukik.

És a fiatal harcos ujjaiban megezerszereződött az erő. Érezte és tudta már, hogy ki ő. Tekintetét felemelte, hogy elmondja mindenkinek, hogy mi történt, de mire megszólalhatott volna, látta, hogy mindenki őfelé fordul és tisztelettel hajol meg az új Védelmező előtt.

Valaha élt egy harcos. Ereje, bátorsága, hite oly hatalmas volt, hogy nem akadt semmi a sötét éjben vagy a villámok tüzében, mi képes lett volna megtörni a lelkét. A lelkét, mely beleköltözött abba a lándzsába és évezredeken át adatott tovább, harcosról harcosra. Lassanként a kőhegy elkopott és bronz, majd vas hegyet kapott. A nyél is ezerszer eltörött és ezerszer faragták újra. Egyre szebb és jobb lett. Ezerszer és ezerszer hullott részekre és öltött új formát. Költözött bele kardok pengéjébe, szuronyok vasába, puskák tusába, pisztolyok markolatába. Ezer és ezer éven át ébresztette a Védelmezőket a bennük remegő láng.

Ezerszer és ezerszer hívta őket életre az a nőalak, aki vigyázza a családot, a közösséget, a Földet. Mert Ő volt az…

És Ő az ma is, aki megsúgja a Nagy feladatot mindenkinek, aki még hallja.

„A Nő legfőbb küldetése, hogy elvezesse a Férfit a szívéhez…

… és a Férfi legfőbb küldetése, hogy védelmezze a Nőt.”

Tán utoljára az észak amerikai indián törzsek hallották Földanyától és tanították gyermekeiknek ezt a Törvényt. Mi már nem hallottuk szüleinktől. A Nagy Lándzsa is lassan elkopott és elmállott…

Megváltozott a világ…

Okosak lettünk és hatékonyak. Pocsékolóak és dölyfösek. Rablók és istentelenek. Falakkal körbevetten gyáván éljük napjaink. Már nincs lény, aki bánthatna minket, csak mi magunk. Mi mégis ölünk nap, nap után. Mögöttünk kormos az ég, lábunk alatt sikoltanak az állatok, szemünk elől menekül minden… Mert megtehetjük… Mára egy tönkretett világban élünk és beteg dolgokkal töltjük napjaink. Eljátsszuk, hogy istenek vagyunk, hogy nagy harcosok vagyunk, hogy nagy vadászok vagyunk és már rég nem látjuk, hogy összekeverjük a védelmezést és a gyilkolást, a halállal való szembenézést az önhitt magamutogatással. Gépesített gyilkosokká, cirkuszi mutatványosokká válunk és már fel sem tűnik legtöbbünknek, ha némelyikünk Gaia utolsó gyermekeit pusztítja el élvezetből ölve, gyilkolva, csak azért, hogy beteg lelkét kielégítse. Már nem emeljük fel a fejünket, ha kihal egy faj, vagy városnyi erdők égnek a bennük sikoltó lényekkel…

Nekünk „van” jogunk! – mondják.

Összekevertük Isten Törvényeit a pénz érdekeit szolgáló szabályokkal, melyet saját rabló hajlamunk kiélésének védelmére találtunk ki.

Valaha élt egy harcos. Ereje, bátorsága, hite oly hatalmas volt, hogy nem akadt semmi a sötét éjben vagy a villámok tüzében, mi képes lett volna megtörni a lelkét. Lelke ezrek lelkébe öltve korokon át állta a jeget, a tüzet, tűrte a húsba maró karmok kínját sebzett rezzenéstelen arccal, de most sírt… Sírt, mert látta, hogy ma már nem a Védelmezők kezében van a fegyver. Sírt, mert ereje elenyészett, tettei haszontalanná váltak, emlékét elmosta az idő. Korcs fattyai istent játszanak és gyilkolják még a csodák utolsó hajtásait is. Mert megtehetik… Mert nincs aki azt mondja ELÉG!

Becsukta szemét a Nagy Harcos, ki a messzi hegyek szirtjére költözött, hogy lelke még egyszer láthassa azt a képet, ami erejét adta, ami éltette a halál torkában is, ami emberfeletti bátorsággal töltötte meg szívét, ami által ezredszer is azt tudta mondani összeszorított szikrázó fogakkal és ziháló tüdővel: „Nem adom fel!!!” 

Becsukta a szemét, hogy lássa miként vigyázta egykoron ezt a Nőt…

… és ekkor Gaia lángja még egyszer utoljára megjelent előtte.

Fellobbant a semmiben, testének ívei táncoltak a sötétben, arca szelíd volt mint mindig. Lassan széttárta lángfátyolba öltöztetett karjait, intett a Nagy Harcosnak majd ezer-millió szikrává robbanva még egyszer utoljára beterítette a Földet, hogy megkeresse azt a Harcost, aki a Nagy Harcos örökébe lépve védelmezi őt…

Valaha élt egy férfi. Ereje, bátorsága, hite olyan volt, mint bárkié közületek. Nem volt se több, se jobb senkinél, de egy nap mikor kinyitotta a szemét és látta a felperzselt földet és a kéjből elpusztított lényeket, belé hasított valami. Látta a családját, a föld érző és csodás lényeit, akiknek nincs Védelmezője már, mert az a lándzsa és az a tanítás rég elveszett. Elveszett és nem hordozza senki.

S ekkor meglátott egy apró lángot, mely táncolva hívta őt és kérte „Mondd ki a szót!” Gaia lángja táncolt előtte. Hívta és hívta a tettre, mely lassan, de egyre ellenállhatatlanabbul feszült mellkasában, mígnem a férfi képtelen volt bent tartani.

Elég! – szakadt ki egy megfagyott torokból a Szó, a Döntés. És érezte, ugyan azt az erőt, mit a régi harcosok mind, mikor átjárta őket a kép, mely segített annyi életet megmenteni a földön már és Tudta, hogy nem akad semmi a sötét éjben vagy a villámok tüzében, mi képes lenne megtörni a lelkét. Tudta, hogy kell valaki, aki vigyázza Gaia kertjében az elárvult lelkeket és mindegy, hogy bukott vagy értelmetlen harc-e, de szembefordul azzal, amitől védeni kell ezt a földet. Kimondta a Szót, hogy Tettével védelmezze és tanítsa az eljövendő Nagy Harcosait, mert a Nagy Harcosok tanítók is egyben…

Már nem maradt semmink, csak néhány atomja annak a lándzsahegynek, mi most egy töltőtollban vagy egy klaviatúrában pihen és az az ezer-millió szikra szétszórva köztetek férfiak. Kicsik és láthatatlanok ezek a szikrák, hogy csak a szíveddel láthasd, de még képesek oltalmazó tűzzé válni, ha figyelitek a bennetek gyúló érzéseket. Legtöbb elhamvad köztünk, mert üszkös lelkeink már nem gyújthatók újra, de vannak még szívek, melyekben új lángra kap.

Vigyázzátok ezt a lángot! Segítsétek azokat, akik fel merték éleszteni Gaia Védelmező tüzét a lelkükben. Kevés van belőlük… Ezek a szikrák az utolsó esélyünk… aztán nincs tovább…

Ajánlva Bihari László barátomnak, a lándzsa hordozójának

Erőt, s Hitet…!

 

Dora Gyula

Köszönöm, hogy erre jártál…!
_/\_

 

Ha szeretnél az ismerőseid között tudni, akkor nyugodtan jelölj be. Megtisztelsz.

Ha tetszett amit írtam, hálás lennék, ha egy kattintással jeleznéd ezt nekem a LIKE gombon. Nekem ez sokat jelent…

Ha az Ébredések facebook oldalán csatlakozol hozzánk, olyan írásokkal is kapcsolatba kerülhetsz, melyeket itt nem teszek közzé.

 

Ha szeretnéd, hogy elküldjem neked a következő írásaimat, vagy értesülj a programokról, kérlek kattints a gombra. Nyugodj meg! Adataidat senki más nem látja vagy kapja meg és egyetlen kattintással bármikor leiratkozhatsz.

 

Olvasnék még tőled

 

 

Facebooktwittergoogle_plusmailFacebooktwittergoogle_plusmail

Fontos nekünk a véleményed, írd meg bátran!