Én és a pillangó

Hasonló írások erről: Tudatosság | 0
Facebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagramFacebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagram

Leírni nem tudom, ne is az értelmet keresd… Inkább érezd.

doragyula_ebredesek_en_es_a_pillangoÜlök a gép előtt… Nem jönnek a szavak… Mádzsgásan ragadnak egymásba a gondolatok bábjai, önmaguk befejezetlenségével húzva elő a következő értelem nélkül hozzáragadt másik foszlányt, ami a semmiből érkezik és oda is tart. A fejembe is beköltözött valami szürke tompaság.

Hiába… Nem bírom én már az éjjelekbe nyúló álmodozást és írást – emelkedik ki lomhán a többi szürke ragadvány közül a felismerés, ahogy a tegnap éjszakára gondolok.

Egészen más volt az előző néhány nap ott, az erdőben. Csak menni és menni…
Menni bele az éjszakai erdő fekete bársonyába lámpa nélkül és csak érezni az utat a lábam alatt… Hallgatni a roppanó ágakat, a csikorduló kavicsokat, a zizzenő száraz avar neszeit. Nézni a Hold nélküli égen remegő csillagokat az éjszakai erdőben, ahogy bujkálnak a fák között… Hjaaaj. Tenni, amit akarok szabadon. Az gyönyörű volt…

Na, ez most nem az!

De miért ne lehetne az? – kérdezi valaki bennem.

Ha most nem megy, akkor nem írok. Ennyire egyszerű. Úgyis csak zagyvaság lenne – zárom le a vitát magammal. És igen… Máris hasonlít az erdőre. Nincs benne sem lemondás, sem döntés, sem elengedés, sem valami más felé fordulás. Csak úgy jön. Nem tapad hozzá semmi. Csak úgy kifolyt, megmozdította a kezemet és a lábamat, felálltam és otthagytam a gépet. Valahogy azért mégis furcsa volt… Valahogy kicsit mintha más lett volna, mint máskor.

A nap süt odakinn – jár át a létezés, ahogy az ablakra nézek és rajta át a semmibe.

Biztos a fű is nő magától – szólal meg a kis szemétláda genyó bennem – idézve az okos könyveket – és megint jön az az elhúzott szájú gúnyos félmosoly, amikor magamon szoktam röhögni.

Te… a zen zsákutcájába jutott marharépa – mondom magamnak. Mekkora csapda ez az élet. Mekkora marhaság a világ és mekkora értelmetlenség az összes könyv…. Ki fogom dobni mindet – jutunk egyességre magammal.

Odalépek az ablakhoz, kinyitom és kikönyöklök rajta. Borzongatva rebben és pörren a tavaszi szél, átfut a pólóm szálai között, megérint és megsimogat, mint egy hűvös női kéz, ha éjjel érkezik, mikor már alszom. Ébredő ágak, hajtások a fákon és az utcán egy csokis papírt görget a szél. Köröttem a tér, a mélység és az ég végtelen kékje. Egyszer csak meglátok benne egy pillangót.

Nem is pillangó… csak egy jelentéktelen lepke. – szögezem le.

Tényleg teljesen mezei, hétköznapi lepke volt. Annyira jellegtelen, semmitmondóan fakósárga és mintázat nélküli, amennyire csak egy káposztalepke lehet abból a tízmilliárdból, ami a földön él. Egy egyszerű, tudatlan kicsiny lénye a világnak. Egy olyan semmitmondó kis valami, amit még a gyerekek sem kergetnek meg a réten, mert élettelen színei és formája még a legkapzsibb, legelvetemültebb, legmohóbb gyerekeknek sem üzeni azt, hogy: „Én bármi is vagyok”. „Én a végtelen számú létező közül még csak egy szilánk sem vagyok. Én még én sem vagyok.” – sugallta.

Néztem, ahogy repült, rebegtette gyenge kis szárnyait és igyekezett haladni a légörvények között. A kis pillangót oda fújta a szél, ahová akarta, azt tett vele, amit akart. Cibálta, taszigálta, de ő csak szedte a kis szárnyait. Megy valamerre. Látszott, hogy haladásának iránya van, de útja egyetlen másodpercig sem érintette azt az ideális pályát, amit oda vezette volna, ahová tartott. Táncának koreográfiája nem volt több, mint egy leeső levélben szunnyadó akarat. Mégis haladt. Látszott, hogy végül eljut majd oda, amerre tart, bár a világ erőinek játéka minden percben arra készteti, hogy centiről centire, újra és újra módosítsa röptét.

Mégis… Valahogy olyan erőlködés nélkül haladt, bár harcolt a rá ható erőkkel. Nem. Nem úgy, mint mikor egy nehéz munkára tervezet gép könnyű teher alatt egyenesen szeli át a teret. Nem így értem az erőlködés nélkülit. Úgy, hogy tette a dolgát akkor, abban a pillanatban, alkalmazkodva szélhez, ahogy az a legjobb volt és „csak” repült. Látszott, hogy nem gondolkodott, csak repült. Egy pilóta biztosan kereste volna szélárnyékokat és felhajtóerőket, de ő nem. Ő csak repült. Volt, hogy meglódult vele a szél és vitte előre, de nem változott semmi. Nem látszott, hogy boldogabb, vagy megpihen, mert túlteljesítette a tervet. Volt, hogy hátrafelé tolta a szél és hiába kapkodta kis szárnyait, csak távolodott tőle a cél, de nem kapkodott jobban, azért, mert késésben van, elvesztett pár nehezen megszerzett métert. Csak repült. Érted? Nem számított, hogy jobbra, balra fel vagy le pörren-e vele a tér. Ő „csak” repült és létezett. Ő maga volt a repülés.

Hihetetlenül különleges pillangó volt ő, aki még önmaga sem volt. Teljesen átjárt az élmény.

És hirtelen valami nagyon-nagyon furcsa dolog történt velem…

Egyszer csak én voltam a pillangó. Nem, nem úgy, hogy azt láttam, hogy én vagyok ő, vagy úgy láttam volna, mintha az ő szemével látnék. Valahogy egyszerűen csak ő voltam. Éreztem minden szárnycsapásába fektetett erejét az izmaimban. Éreztem, ahogy a hátán örvénylik a hűvös levegő, amit a szárnycsapások keltenek és ami összekeveredik a széllel. Éreztem minden kis szőrszálának mozdulását a potrohán, ahogy a körötte suhanó hideg simogató érintése átjárja őt. Ahogy a szárnyába belekap a széllökés és arrább dobva őt korrigálnia kell a mozdulatát, mint ahogy egy tornász teszi ezt a gyűrűn egyensúlyozva és tartva magát. Tisztán éreztem, ahogy a szárnyaim körül fordul az áramlás hideg szele és remegve hajlik hártyájában az erő, ahogy emeli a testem.

Nem belülről láttam őt, nem elképzeltem, nem képzelődtem, hanem éreztem és vele éreztem a repülést. Nem azt képzeltem, hogy én egy pillangó vagyok. Könyököltem az ablakban és tisztán láttam őt. Tudtam, hogy én, én vagyok, ő pedig ő. Tudtam, hogy én könyöklök, itt ő pedig repül. És mégis… Én voltam, aki repült.

Olyan érzés volt, amelyet még soha nem éltem át. Annyira hihetetlenül üres, tisztán ragyogó és mérhetetlen semmi volt jelen, hogy csak butaságokat tudok összekaparni az elmémben ahhoz, hogy le tudjam írni.

Teljesen üres és tartalom nélküli volt ez a kis lény és én is. Nem volt benne sem akarás, sem félelem, sem cél. Nem volt jelen az elmúlt virágok illata, sem a következők vágy. Nem félt a haláltól és nem vett tudomást az őszről, amikor meg fog halni. Nem jó kifejezés a „nem vett róla tudomást”. Amikor nem veszel valamiről tudomást, azt arra használjuk, mikor tudjuk, hogy valami van és veszélyes, de tesszük a dolgunk, mert a cél a fontos és tudatosan nem nézünk rá arra a valamire. De számára nem volt ősz. Nem létezett ilyen fogalom, hogy idő. A holnap sem. A következő virág sem. Semmi sem volt.

Ennek a pillanatnak a létezésében nem volt cél és ő mégis repült. Nem akart eljutni sehová, de nem akart nem eljutni sem, sehová. Valahogy tett, akarat és erő nélkül haladt azon az úton, ami a világegyetemben ahhoz kell, hogy élhessen. Csak élt és létezett ebben a hatalmas fénylő szabad létezésben, melyből hiányozott minden, ami a mi napjainkat kitölti. Valahogy pedig belül mozdulatlan volt minden annak ellenére, hogy csapkodtam a kis szárnyaimmal és pörgetett a szél.

Minden sejtemben éreztem ezt az ürességet, amely oly hatalmas, oly roppant nagy volt, hogy nem moccant és nem változott – bár ő cikázott és reppent pillanatról pillanatra. Hatalmas, mozdulatlan végtelenként volt jelen ez a létezés, amelyben nem volt születés vagy halál, nem volt később és előbb, minden atomját kitöltötte valami vibráló boldog létezés.

Tizenhat méter volt összesen, míg a szememmel követtem és együtt repültük. Harminc másodperc és eltűnt az ágak között, de valahogy mégis itt marad. Nem ő. Ő elrepült. De itt marad annak a hatalmas mozdulatlannak az érzete, ami ártjárt akkor, mikor én ő lettem és mi egyek voltunk.

Milyen lehet így leélni egy életet? Csak egyszerűen benne lenni a jelen egyetlen létezésének pillanatában, ami akkor és csak akkor van jelen. Tenni benne azt, amit éppen akkor kell. Megülni egy sárga virágba olvadva, ha jő egy madár, de nem a haláltól való félelem miatt, hanem mert az az élet rendje, hogy az élet élni akar. Megállni, ha elfáradtunk és menni, ha kipihentük magunkat. Megharcolni a széllel, ha kell, de szélcsendben sem elindulni, ha épp nem kell. Milyen lehet úgy végig élni egy életet, hogy nem létezik sem halál, sem félelem, sem bánat, hiszen itt, most élünk. És most is… És most is… És ha élünk, akkor nincs halál.

Létezni szabadon, soha nem látott angyalok, isteni üzenetek, ködös és érthetetlen tanok nélkül, amit valaki beborult elméje vetett papírra akkor, mikor mások zavaros gondolatain gondolkodott anélkül, hogy megélte volna bármikor is azokat. Menni azon a nem látható úton, aminek valahogy mégis vannak törvényei, hiszen az élet élni akar. Él, bújik, szökken, repül, örül, szeretkezik és sír, de nem csúszva bele a nihilbe vagy a túlhajtottságba.

Ilyen szabadságot, még soha nem éltem át. Ez a kicsiny lény annyira szabadon pörgött velem abban a szélben, ami oda tette őt ahová akarta, de mégis tartotta az irányt. Kitágult benne a tér végtelenje és benne volt egyszerre minden anélkül, hogy bármi önálló létezése jelen lett volna.

Tudom… Most azt gondolod, hogy keresnem kéne egy jó pszichológust. Ez is lehet…

De az igazság az, hogy ez a kis lepke, még mindig itt van velem, bennem, mert én voltam ő. Én éltem, hogy ő vagyok és átjárta minden sejtemet és érzésemet. Átírta azt, ami én vagyok. Tudom… Itt vagy te is, a kérdéseid is, meg az a furcsa arckifejezésed is, amivel most nézel magad elé. Én pedig még mindig érzem azt a lepkét és csak azért írom le ezeket a zagyvaságokat, hogy leírhassam, neked a leírhatatlant. Hogy leírjam, milyen volt, mikor ott voltam, jelen voltam, én voltam minden sejtemben és tudtam, hogy én, én vagyok, de mégis a lepke is vagyok és mi egyek vagyunk. Sőt! Mi együtt vagyunk a repülés.

Harminc másodperc. Nem volt több. Ennyi volt, míg a szemem követni tudta őt. Repült és azt is tudtam, hogy meg fog halni – ahogy én is. Most repült, de érezni fogja a hideget, mikor jön az ősz és fájni fog neki – ahogy az én fájdalmaim nekem. Igen… Azt hiszem értem. Nem is értem. Átjár ezzel az érzéssel átitatott mondat:

A fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés választható.

Még mindig érzem, ahogy minden mozdulattal belefeszülök a szélbe, de ő már nincs itt. És érzem, ahogy most megérintem a billentyűket miközben neked írom e sorokat. Most én vagyok a pillangó, aki ír neked a pillanatról

  • Mester, te hogyan maradsz a pillanatban?– kérdezte egyszer egy tanítvány.
  • Engem az őszi szél emlékeztet.– válaszolt a mester és kicsit megborzongott a hidegben.

Igen. Azt hiszem, csak ennyi a lényeg. Hogy nincs lényeg. Csak a létezés létezik. A többit mi nyomorítjuk bele a tudatunkba. Időt és félelmeket.

Nincs idő! – hallom a szokásos okos bólogató mondatokat. De. Idő van, mert eljő a holnap és megváltozik a világod, megváltozol te magad is és meg is fogsz halni. De csak akkor, ha elfordítod a fejed és olyan dolgokon jártatod az elméd, aminek semmi köze ahhoz, hogy repülj.

Nem lényeges a kérdés, hogy marad-e utánad bármi bármelyik síkon és az sem lényeges, hogy vannak-e síkok, mert ezen töprengve nem lehet eljutni csak a jelen poklába. Nem más ez, mint okoskodás, ha nem éled kézzelfogható valóságát. Nem lényeg, hogy van-e őrangyalod vagy nincs, mert a te dolgod az, hogy Élj. Ha van, jön veled és lehet, hogy találkozol is vele, de ha te valahol a múlt és a jövő nyomorai közözött cikázol, hogyan láthatnál meg bármit is? Mindegy, hogy van-e reinkarnáció, mennyek országa, valhalla vagy nirvána. Ezek csak a korlátolt elme szüleményei. Az egyetlen lényeg, hogy Élj és érzed, ahogy élsz, ahogy szeretkezel, ahogy remegsz a hidegben, ahogy átjár a boldogság, vagy ahogy éhes vagy. Ahogy egy vagy a pillanattal, a mindenséggel, az angyaloddal, az isteneddel…

Még egy utolsó pillanatra láttam az ágak között és eszembe jutott, hogy milyen kár, hogy én tudok az őszről, amikor mindketten meghalunk. Ö nem tud róla és így súlya sincs ennek a szónak, halál. Valami furcsa, mégis fájdalom és szomorúság nélküli érzés járt át iránta, irántunk, irántam, melyre tán az együttérzés sem jó szó, de nem tudok mást. Sajnáltam az eltékozolt perceket, a kimondatlan szavakat, a bántó dolgokat mid a múltban, és az eljövendőben is. Sajnáltam, hogy el fog múlni velem minden. De jó is volt, megölelhettem őt és magamat is azt mondva: „Ne félj…! Most itt vagyunk.”

Képzeld el, ha eljön az idő, milyen lehet úgy haldokolni, hogy nincs benned félelem…? Úgy átlépni, hogy kíváncsi elmével kémleld azt, amikor elszakadsz e testtől. Várni a pillanatot, hogy lásd, milyen, ha kihuny a fényed és szabadon, tisztán, boldogan valami újként, csodaként megélni azt is. Az olyan különleges lehet. Az annyira különleges lehet… Milyen kár, hogy anyunak ezt nem mondhattam el, mielőtt elment.

Milyen lehet úgy levegőt venni, szeretkezni, betegnek lenni, építeni és meghalni, hogy te„csak” repülsz?

Hogyan tovább? Tán ugyan úgy, mint tegnap. Vágj fát és hordj vizet, csak közben ne veszítsd el ezt a tüzet.

Ülj le hát a csendbe és figyeld, hátha elrepülök feléd, hogy megélhesd te is a repülést és te is elrepülhess mások ablakához…

Jó repülést!

… és ne aggódj. Semmi nem számít, csak hogy mersz-e repülni…

Én elrepültem, a pillangó itt maradt.

Minden áll, az idő megszakadt.

Nincsenek láncok a kék ég alatt.

 

Dora Gyula

Köszönöm, hogy erre jártál…!
_/\_

 

Ha szeretnél az ismerőseid között tudni, akkor nyugodtan jelölj be. Megtisztelsz.

Ha tetszett amit írtam, hálás lennék, ha egy kattintással jeleznéd ezt nekem a LIKE gombon. Nekem ez sokat jelent…

Ha az Ébredések facebook oldalán csatlakozol hozzánk, olyan írásokkal is kapcsolatba kerülhetsz, melyeket itt nem teszek közzé.

 

Ha szeretnéd, hogy elküldjem neked a következő írásaimat, vagy értesülj a programokról, kérlek kattints a gombra. Nyugodj meg! Adataidat senki más nem látja vagy kapja meg és egyetlen kattintással bármikor leiratkozhatsz.

 

Olvasnék még tőled

 

 

Facebooktwittergoogle_plusmailFacebooktwittergoogle_plusmail

Fontos nekünk a véleményed, írd meg bátran!