Egy ronin ébredése

Hasonló írások erről: Tudatosság | 0
Facebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagramFacebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagram

Férfiaknak… akik tényleg azok, vagy azzá lehetnek még…

doragyula_Ebredesek_Egy_ronin_ebredeseFáradt vagyok és egyedül érzem magam… Gyenge vagyok. Ülök a földön, hátam a semminek döntöm és nézem a tengert… A hullámok monoton zaja lassan elaltat, feloldja a köröttem lévő világ zajait, valóságát azzal, ahogy elnyeli a hangokat. A nap lemegy, megszűnnek lassan a fények, a színek, a kontúrok. Megszűnik a valóság. Megszűnik, és nem marad helyette semmi csak egy furcsa bódult lebegés két világ között…

Néha, ha csend vesz körül és elvisz a lebegés, előlép valaki a homályból. Abban a sötét létezésben ilyenkor nyílik egy ajtó, amin belép Ő, kinek nevét sem tudom. Nem tudom, de ismerem. Hangja nincs, léptei érintés és súly nélkül úsznak a föld felett. Egy árny Ő, semmi más. Egy testetlen gondolat, aki a sziluett nélküli fekete füstből születik az est homályában. Egyre gyakrabban jön megint.

Most ismét nyílik az ajtó és Ő kilépett a semmiből. Kilépett és jön felém, de valahogy ma más. Lassan lép, mint a legyőző az áldozata felé, hogy tudassa, nem kell sietnie, mert nem menekülhetek. Lassan lép, mert tudja, már azelőtt megnyerte ezt a harcot, hogy megjelent és nincs hová kapkodnia. Lassan lép, hogy megmutassa méltóságát, nagyságát és kiélvezhesse a vesztes félelmének minden remegését. Lassan közelít, hogy minél jobban birtokába vehesse azt a teret, melynek része vagyok és melyet most Ő ural. Lassan jön, hogy elmondhassa még az utolsó monológját mielőtt ideér, az előtt a halálos csapás előtt, és ami véget vet mindennek…

Hangja mélyen morajlik és belerezegnek a lelkem ablakai.

  • Elbuktál…!– szólal meg a mély, dübörgő, mindent átható hang – … és most meghalsz. Hangja betölti a tered és vibrációjának ereje – vagy nem is tudom mije – ott marad és kitölti az utolsó atom belsejét is. Átitatja, megfesti félelemmel az utolsó sejtemet is és birtokolja azt.
  • Csak felnyögök, de nincs erőm válaszolni. Magába szív ez a hatalom. Elszívja a lelkem, a hitem, az erőm. Elszívja a gondolataimat, az ép eszemet. Látom, ahogy ezüstös ködpáraként lassan elhagyja a testemet az valami, ami egy férfi ereje és lassan átköltözik belé. Minden mozdulata egyre lassul, és vele együtt növekszik a visszafordíthatatlan elmúlás tudata is bennem.
  • Elbuktál, mert egy senki vagy. Egy senkinek és semminek nem kellő kolonca a világnak…
  • Igen tudom…– mondanám, de nem megy annyi sem. Valahogy sohasem az jön ki a dolgokból, amit elképzelek róluk. Valahogy mindig történik valami, ami megváltozik és felborít mindent. Valahogy mindig elbukom… Érzem, ahogy belém lát ez a lény, és tudom, hogy hallja a gondolataimat. Hallja és egyre erősebb lesz tőle. Már a titkaim is az övé. Üres vagyok. Már nincs bennem semmi, ami csak az enyém… Legyen. Jöjjön az az utolsó csapás. Tudom, hogy a kezemet sem fogom felemelni. Egyetlen dolog lenne jó, ha menne, ha bírnám és egy csepp erő maradna arra, hogy odaforduljak és belenézzek a lény arcába. Belenézni és nem félni, mikor lesújt rám. Talán ez még elégtétel lehet nekem az utolsó pillanatban, hogy ne arra emlékezzek a másvilágon – ha van egyáltalán olyan – hogy nyüszítve vártam a halált. Meghalni félelem nélkül, mit régen a szamurájok, akik minden felett győzelmet arattak, ha bátran haltak meg. Megbocsáttatott minden hiba, minden becstelen tett, minden gyarlóság, minden hazugság vagy árulás… minden hibás döntés. Minden bűn, gyilkosság és aljasság semmissé lett abban az utolsó pillanatban, mikor megmutatták, hogy belül, az utolsó pillanatban megtisztultak mindentől, mit előtte elkövettek vagy elhibáztak.

Végtelen lassú a kép… A gondolatok és emlékképek csak jönnek és mennek… Engedem őket, mint a lélegzetet. Próbálok rájuk nézni ítéletek nélkül. Hibák, tettek, fájdalmak, mit másoknak okoztam… Jönnek és mennek… Megpróbálom megállítani és megölelni őket. Jó lenne nem magammal vinni ezt a sok szemetet az életem tetteiből…

„Sajnálom… Bocsáss meg… Köszönöm… Szeretlek…” – jut eszembe… Talán… Talán tényleg ér valamit. Talán eljut oda, ahová kell és megérinti azokat, akiknek szól akár élnek még, akár már nem… Jó lenne, ha lehetne. Elhagyott varázslónőkhöz, könnyes gésákhoz, örültségekbe rángatott barátokhoz… Tán apámhoz… Nincs tétje már. Már nem AKAROM, hogy elérjék céljukat, csak elfogadom, hogy lesz, ahogy lesz. Már mind-egy. A képek és a hangok együtt lebegnek előjel nélkül és beleolvadnak valami nagy egységbe. Csak én nem vagyok a része ennek az egynek. Kitaszított különálló, amit nem fogad be sem a pokol, sem a menny.

Ezer dolgot rontottam el, amivel most tartozom. Sem megadni, sem megváltoztatni, sem jóvátenni nem tudom. Tán csak a lelkemben mosdathatom meg őszintén őket, hogy tudjam, ha kint nem is változtathatom meg őket, idebent nem mocskolják tovább a pillanatot.

  • Nem kellesz senkinek…– hallom rezegni a semmiben és a gúny belemarja magát azok közé a képek közé, amikből az előbb kisimogattam a gyűrődéseket, amikről letöröltem a fájdalmakat, hogy felitassa a könnyeket és engedtem, hogy elvigye őket a szél. Most ismét mind itt terem. A sav éget, és minden kép összepöndörödve vonaglik, mint a régi filmszalagok kocái, ha valaki élvezettel belelógatja őket a tűzbe.

És tán igaza van… „Mindig mindenki azzal találkozik, amit maga teremt.” – jut eszembe. Értem. Érteni értem. Mindig mindenki maga teremti a sorsát, a világát, a hitét, az erejét, az ellenségeit, a hibáit, a barátait, a segítőit… Az istenét és a démonait is.

Nekem nincs se istenem, se hitem, se erőm… – gondolom. Ha lenne, nem feküdnék megint a földön, várva a halált. Igen. Igaza van ennek az árnynak. Semmire nem vagyok jó. Nem kellek senkinek.

Ami nekem van – vagy volt – az nem más, mint egy cseppnyi erő, ami képes volt a parázsból tüzet gyújtani. Ami képes volt megfeszülni, ha kellet, ha életek múltak rajta. Ami képes volt ütni a formátlan acélt, míg kard lett belőle. Aki oda tudott állni egy olyan ütés elé is, amit nem neki szántak. Azt hiszem ez az erő volt a vesztem mindig. Az az erő, ami valahonnan nagyon mélyről vagy régről jöhet – ki így, ki úgy magyarázza – és tán soha nem tudom meg igazából honnan kaptam. Ez az, ami valahogy beleégett minden érzésbe, ölelésbe és ütésbe. Ez az, ami azt mondatta számtalanszor, hogy:

Nem mutogathatsz másra, hanem oda kell állni előre még akkor is, ha nem mer moccanni senki sem. Még akkor is, ha megfagy benned a vér és azt mondani: erre, vagy arra – mert ha nem teszed, valaki meghal…”

Valakinek vállalni kell a döntéseket… – jut eszembe. Nem lehet mindig más vállára állni. Ha sikerül, akkor jó. Mehetsz tovább és szépen elfelejtenek. Ha nem… Hát felveszed a fehér ruhád, kezedbe veszed azt a markolat nélküli hideg acélt, és bocsánatot kérsz a világtól az utolsó fájdalmaddal, hogy békében és tiszteletben mehess el.

Férfi! Ismered ezt az érzést…? Ha férfi vagy ismered.

Tudom… Ez a világ lejárt… A szamurájok kora avétos mese már csak, amin mosolyognak a kifutók babatestű érzékeny fiucskáit másoló modern macsók. Ma, az “intelligencia és szociális polkorrektség” korában nem kell senkinek az az erő, ami valaha védelmezte a világokat bármi áron… Én elbuktam. Nem kellek senkinek. És akit gazdája elbocsát, vagy ugye feleslegessé válik, gazdátlan, hasztalan kolonca lesz csak a világnak. Gazdátlan roninként pedig csak a megvetés jut mindenkinek, aki ilyen, mint…

Pedig régen ez nem volt nagy dolog. Annyit mondtak egy ilyen emberre, hogy Férfi. Ennyit csak. Egy erő, kinek van hite és védelmezi azt, amit vagy akit a gondjára bízott az Út…

Lassan kihalunk. Elvegyülünk a nem nélküli nők és a sok púderezett, rajzolt szemöldökű hím között. Ma a legtöbbekre már az iskolában ráragasztják az alaktalanság maszkját, hogy ne lógjon ki a sorból, megkapja az önérdek méregfioláját, hogy csepegtessen a körülötte élők poharába, és lenyeletik vele a gyávaság piruláját, hogy nehogy eszébe jusson egyenesen intézni a dolgait… Szép új világban élünk…

Körbenézek és nincsenek Nők sem. Azt sem tudja a tömeg már, hogy mi is a Nő. Férfiak sincsenek már… és én sem vagyok. Ragadós hömpölygő emberi massza ügyesen irányítva, mint egy öntudat nélküli hangyaboly. Megyünk, szaladgálunk, de senki nem kérdezi meg:

„Mi a cél???”

Vagy ha mégis ordítva ismétli a kérdést, akkor úgy nyeli el létezését ez az emberi massza, mint húsdaráló a cafatokat vagy éppen kiveti magából, mint ahogy régen tettek a leprásokkal…

… vagy ő hagyja ott az egész vágóhidat.

Igaz. Nem kellek senkinek. Vagyis kellek, míg azt hiszik, hogy ez az erő elviszi őket valahová, de az önérdek mérge teszi a dolgát…

„Aki vezérnek gyenge, de szolgálni nem akar, a világ legkártékonyabb lénye” – mondta valaki. Tán ezért él még ma is a szamurájok szelleme. Ha kellett, egy életet szolgáltak elfogadással és mégis megvolt bennük az erő, hogy vezessenek, ha rajtuk áll élet vagy halál.

Hééé…! – kiáltanék, mikor felszakad belőlem a gondolat, de már nem bírja elhagyni a számat. Érzem, hogy felállnék és kiáltanék, még egyszer utoljára, hogy rákiáltsak azokra, akikre érdemes, de csak a képzeletemben fut végig az, hogy kiáltok.

Hééé! Lebegő aranyvárosok ficsúrrá lett lényei, gettók mocskos világában bűnözővé vált állatok, aluljárók nyomorában élő narkóssá lett menekülők és hegyek magányába száműzött megváltást keresők! Nincs a világnak egyetlen pontja vagy helye, ahol ne lenne belőletek ezrével, roninok! Bennetek ott bujkál még az erő, ha azt tanították is nektek, hogy senkik vagytok és meg kell felelnetek valamilyen szemétre rajzolt képnek, vagy bele kell nyomorodnotok a világ éhségébe! Addig él, addig menthető a világotok, míg fel nem adjátok és értetek is el nem jön az, akit azzal bízott meg a sötétség, hogy elpusztítsa a gyengéket. Tudom, hogy vagytok! Fel kell, hogy álljatok! Bele kell, hogy nézzetek a szemébe a világnak! Ahogy a nők becsukott, de látó szeme nélkül, úgy a ti nem létező kardotok nélkül is felemészti ezt a világot az érdek, a gyávaság, az önállótlanság, az ügyeskedő sötétség. Keressétek meg a Mestereteket…!

És végem…

Érzem, ahogy folynak a könnyeim… Csak ennyire futotta… Képzeletben kiáltani…

Nem akarok ilyen világban élni. Férfiakra akarok nézni, ha menni kell és Nőket akarok látni, ha megjövünk. Férfiakat, akiknek lecsukott szeme csak az erőről és a békéről üzen és Nőket, kiknek égbe emelt keze kapcsolatot teremt láthatatlan világok között, melyek erőt adnak a Férfinak ahhoz, hogy a szívében hordozza erejét ne a fejében és ez az erő védelmezze a Nőket, hogy vezethessék őket tovább. Egy olyan világot szeretnék látni, ahol a megfoghatatlan tűz lángjai edzik a törhetetlen acélt… Ahol rend van megint… vagy végre…

Mi lesz a lányaimmal, ha nem emelitek arcotokat a fénybe, ha nem markoljátok meg azt a kardot megint… Kinek lesznek Holdjai a lányaim? Álljatok fel!

És a képzeletbeli utolsó hangom foszlánya is hidegen verődik falakról falakra, míg elnyeli a homály…

Álljatok fel..! – hangzik suttogva és remegve elvész a semmiben…

Jó volt ez végiggondolni mielőtt elmegyek, ha már én nem is tudok felállni többé, tán ti meghalljátok a hangomat a szélben, ami tán álmotokban érkezik…

… jatok fel… – dereng még valahonnan tompán, de mindegy is. A tér elfogyott. Felették a léptek az utolsó métert is és Ő felettem áll. Az a kard, mi felemésztett és elszívott lelkekből kovácsoltatott – olyanokéból, aki feladták, hogy megleljék létük értelmét – felettem áll és gyűlik markolatán az a megállíthatatlan erő, ami lesújt vele.

Eljött az idő… – remeg bele a térbe ismét az árny hangja.

… atok fel… – érkezik megint egy foszlány.

  • Te kihez beszélsz?– kérdezem a visszhangot. Hagyj békén!
  • … fel…
  • De hát el kellett, hogy nyeljen a semmi. Te visszajöttél hozzám? Nem, te nem visszajöttél, ezt én magamnak mondtam. Nem is én mondtam. Ezt valaki bennem mondta magamnak. Megőrültem, vagy lakik odabenn valaki, aki tudja, hogy mit kell tennem? Nem. Vagyis nem tudom. Elég! Erre most nincs idő!Érzem, ahogy ökölbe szorul a kezem és lassan eltölt valami. Valami megfoghatatlan és visszafoghatatlan… Valami, aminek senki nem parancsol… csak én.

Fel – kell – emelned – a – fejed! – préselődik ki az akarat a számon. Most!

A súly hatalmas, de valahogy nem tartozik hozzá fájdalom. Emelni nehéz, de valahogy a döntés emeli. Egyszerűen csak tudom, hogy emelni kell. Igen! A DÖNTÉS az, ami mozgatja a világokat – jut eszembe és közben valami aranyló pára lengi be a teret köröttem.

Mintha egy hegyet emelnél fel és bár tudod, hogy szinte lehetetlen, de ha úgy döntesz, hogy felemeled, megmozdul. Még nem tudsz vele játszani, mint egy üveggolyóval, de mozdul hited szerint, és elkezd lebegni ebben az aranyló párában, ami nem tudom honnan, de körbevesz.

Üres, félelemnélküli és békével teli minden. Az arc a kard mögött már csak gomolygó füst. A kard éle már csak lelkek elenyészett lehelete, kik feladták.

  • Te csak füst vagy, semmi más…– szólalok meg csendesen. A szemébe nézek, és egyenes gerinccel állok a hatalmas sötét alakja előtt. Engem nem kapsz meg.
  • Nem kellesz senkinek! Nincs rád szükség! Elbuktál!– sziszegi fenyegetésbe menekülő hangon a lény.
  • Lehet… De állok.– válaszolom, és hirtelen összeáll a kép. Lehet, hogy igazad van, de ha nem is kellek senkinek, arra jó leszek, hogy elmondjam mindenkinek, hogy te sem létezel. Téged én hoztalak létre, mint mindent az életemben és nincs hatalmad felettem.

„Minden világ, melyet teremtettél a te törvényeid szerint működik és benne minden hatalmadban áll…” – jut eszembe egy Mester tanítása.

A kezem lassan kinyújtom és belenyúlok a sötét füstlény arcába… és tényleg nincs odabenn senki. Lassan elmosolyodok. Hátrahajló fejjel, széttáruló karral veszek egy levegőt, mintha az egész világot be akarnám lélegezni, hogy feltöltsön.

Érzem a vállaim közt az erőt. Megint.

Becsukom a szemem és erősen, mintha csak egy messzi gyertyalángot akarnék elfújni, az utolsó cseppig kifújok minden levegőt, félelmet és gyengeséget a tüdőmből, magamból, a lelkemből.

Tudom mi vár, ha kinyitom a szemem… Te is tudod.

Igen. Nem maradt semmi a lényből.

Már csak oszló füst és az oszló füstön átsejlik egy Nőalak, kinek égbe emelt kezéből valami furcsa, aranyló fény árad és gyűlik a világ körül. Görnyedő testek mozdulnak lassan mindenütt és roppanó gerincek egyenesednek fel. Van, aki lát, van, aki csak érez, van, aki csak emlékszik, de már vannak néhányan. Néhányan, akik ereje valami aranyló párából töltekezik, ami a világ másik feléből árad a világ másik fele által…

Hogy minek van értelme…?

Annak, hogy az légy, amire születtél.

 

Dora Gyula

Köszönöm, hogy erre jártál…!
_/\_

 

Ha szeretnél az ismerőseid között tudni, akkor nyugodtan jelölj be. Megtisztelsz.

Ha tetszett amit írtam, hálás lennék, ha egy kattintással jeleznéd ezt nekem a LIKE gombon. Nekem ez sokat jelent…

Ha az Ébredések facebook oldalán csatlakozol hozzánk, olyan írásokkal is kapcsolatba kerülhetsz, melyeket itt nem teszek közzé.

 

Ha szeretnéd, hogy elküldjem neked a következő írásaimat, vagy értesülj a programokról, kérlek kattints a gombra. Nyugodj meg! Adataidat senki más nem látja vagy kapja meg és egyetlen kattintással bármikor leiratkozhatsz.

 

Olvasnék még tőled

 

 

Facebooktwittergoogle_plusmailFacebooktwittergoogle_plusmail

Fontos nekünk a véleményed, írd meg bátran!