Az egyedüllét érintése

Hasonló írások erről: Tudatosság | 0
Facebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagramFacebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagram

Impresszió egy pillanatról…

Ültél már a Duna-parton vagy bárhol máshol egyedül, réveteg, semmibe vesző tekintettel belezuhanva az előtted elterülő semmibe? Keresve azt, hogy mi lehet ennek a világnak a lényege, hogy merre vezet az út és hogyan adhatnál értelmet múló napjaidnak? Ilyenkor a kavicsoknak olyan hihetetlenül más az érintése… Olyan egyszerivé, megismételhetetlenné válik minden. Valami olyasmi, mint mikor megérted, hogy a folyó – bár medrében örökké halad tovább – soha, de soha nem ismétli önmagát. Nincs egyetlen hulláma, simítása, tajtéka sem atomja, ami visszanyúlna érted és még egyszer megérintene. Ez a folyamatos arc és lényeg nélküli „most”. Vagyis van arca és lényege, de te nem látod, mert a hullámokkal, a fodrokkal és a kis uszadékokkal vagy elfoglalva. Mert azt hiszed ez a folyó… Pedig sem eredetét, sem mélységét, sem hosszát, sem életét, sem célját, sem létének értelmét nem látod meg, mert leköt a felszín. Csak akkor láthatod meg a Folyót, ha nem őt nézed. Csak úgy nézel a semmibe és valahogy eggyé válsz a látványával. Nem tudom, hogy de egyszer csak beszippant… Benne vagy… Te vagy AZ. És akkor valahogy az idő megáll. Nem úgy, hogy nem veszed észre, ahogy a dolgok törvényeik alapján váltják egymást vagy, hogy ne látnád a hajókat, amik nekifeszülve a sodrásnak tolják iszonyú terhüket felfelé a folyón, mint ahogy az emberek sokasága tolja egy életen keresztül a gondjait maga előtt és hiszi, hogy az élet az egy olyan dolog mint a folyó. Haszna van a folyónak – mondják. Arra való, hogy vigye a dolgokat a hajókat, a szemetet, legyen benne hal. Hát igen… Ahogy az életükben is. Kell bele a haszon. És csak ülsz és nézed a Folyót… És nem látod benne a hasznot… a hasznod.

Csak azt a kis kavicsot érzed valahogy nagyon-nagyon valóságosnak, ami már két végtelennyi ideje ott gördül jobbra és balra az ujjaid között. Érdes fényének pórusain megtörik az alkonyat árnya, és úgy érzed, szinte simogat minden karcolat. Törődött, érdes és mégis maga a harmónia. Mint a másik ezermilliárd társa a végtelenben… Talán, mert benne van a végtelen… Minek indulhatott Ő? Egy hatalmas hegy volt valaha, vagy nem is. Egy óriási lávaóceán egy magma-kamra mélységes izzó mélyén. Vagy egy száguldó meteorit, amely a végtelenből érkezett az űrön át, milliárd évnyi utazás után és szétszakítva a harmónia pillanatait, rombolva csapódott be, elpusztítva mindent. Vagy… Vagy honnan a fenéből kezdjem… Onnan ahonnan gondoljuk, hogy ismerjük a tanmesét? Honnan születtél? És mivé lettél? Itt vagy a kezemben szimbólumaként a békének, a nyugalomnak és egyensúlynak, ahogy a Zen békét ábrázoló fotókon, egymáson nyugszotok. Pedig, milliárd éve a hatalmas hegy elindult és most egy kis kavics. Ha így nézed, mennyire hatalmas az út, amit a kezemben tartok. Millió ütközés, koccanás, súrlódás, lágy simogatás, tűző nap heve, és fagyos tél acélja vágta, véste és simította, míg ilyen lett-él… És még nincs vége… Mi lesz belőle? Kisebb és kisebb kavics. Persze… és homok… És aztán? Por! És aztán!? Hol a vége??? Meddig tart még…? Nincs válasz, csak a folyó mozdulatlan arca hívja…

Olyan hihetetlen hangja van egy Kavicsnak, mikor belecsobban a Folyóba, ha figyelsz. Ő nem gondolkodik. Csak felgyorsul a kezemben, vesz egy nagy lélegzetet, öntudatlanul aláhull és elmerül. Nem kérdi mi ez, hová visz, miért vagyok itt, mit kell tennem, mi a sorsom, mi jó nekem, ki bánt engem, hogyan tegyem. Nem akar kiemelkedni újra. Nem akar más lenni, mint a többi. Nem akar több lenni, mint a többi. Semmit nem akar… Aláhull és megmerítkezik a Folyóban. Lejut az aljára, lassan elindul és folytatja milliárd éves útját mint minden a világon. Hol lent van, hol kisodródik, hol megreked pár százezer évre, ha a meder vonala megváltozik, hol valaki felveszi a kezébe és kiteszi otthon, hogy emlékezzen arra, amire tanít ez a kis kavics. Igen, szerintem sok mindent elmondott és tanított magáról…

Ez hülyeség…? A kavics, kavics. Nem él, nem beszél, netán nincs lelke…? Hát… Lehet…

Ebben a közel 14 milliárd évben, amire datáljuk a létezés magját, biztos, hogy akkora valami az a 60-80 év, ami neked kinéz? Biztos, hogy ez a tapasztalat összevethető a Kavicséval? Vagy mi is lesz veled az után a jó-rossz, zavart-világos, boldog-szomorú, gyönyörű 60-80 év pokol után? Mi lesz belőled? Baktérium, növény, féreg, állat? Neked sincs véged?

Mire való a tudat? Hogy ezt felismerd, hogy hajts egy új melóra, egy nagyobb kocsira, hogy beleőrülj a saját kérdéseidbe?

Egyszer azt olvastam, hogy „ha már egyszer sírnod kell, akkor jobb, ha egy Mercedes kormányán teszed, mint ha egy Trabantban…” Nem tudom…

Miért is sírunk…? Legtöbbször, ami fáj, az belül van… Ott, ahol az a szervünk van, amely „objektív” dologgá teszi a félelmet, a dühöt, a kételyt, a megcsalatást, az elhagyást, a hiányt, a beteljesületlenséget, a haragot. Egy kavics is haragszik, gyűlöl, akar vagy fél…? Jó neki… Ő nem keresi ezeket a kérdéseket és nem érdeklik a válaszok sem. Ő csak csobban, mikor megérkezik és megmerítkezik, hogy megkezdhesse, folytathassa az utat.

Pedig… valahogy kaviccsá kellene válni. Elmerülni abban a Folyóban, melybe minket dobtak egykor. De jó lenne látni, hogy tényleg így van és csak bízni a Folyóban, hogy minden megy valami nagy égi úton…

De nem… A mi elménk nem ilyen… Mondják, hogy van, aki felébred és egyszer csak lát. Látja a saját Folyója mozdulatlan lényegi arcát és nem akar már kiemelkedni a mederből, mert tudja, minden jó, úgy ahogy van. Jó, hiszen minden a saját útján halad. Minden ütközés és simítás alkotja a saját utad. Ez maga az út… Minden jónak és rossznak hitt érintésével, csak nem látjuk…

Hát – ha ez vígasztal – én ugyan úgy nem látom, mint Te. Talán annyival járok közelebb a tébolyhoz, hogy nem enged el… Nem enged el a Kavics meséje. Vagy aludni jó, vagy fent lenni, de a kettő között… Mindegyik világnak megvannak a maga szabályai. Ha alszol, akkor is, ha fent vagy akkor is más a világ. De működik! A kettő között nincs semmi. Nincsenek utak, se hidak, csak egy „Kapujanincs átjáró” köti össze a világ két arcát. Csak akkor léphetsz át rajta, ha megtaláltad, de azt mondják, ha keresed, nem lelheted… Ez meg egy koan ugye… amitől megőrülsz, mert megoldani nem lehet.

Hogy itt mi a fontos, azt tudom. Megtanultam, megcsináltam, megépítettem, leromboltam, újra teremtettem, elkótyavetyéltem. Mint te. Volt, nincs, lesz. Ellennék ezzel a hittel szívesen, de ez a szemét kis Kavics… Mint a piros kapszula… Ha egyszer azt választottad, nincs visszafelé. Az óra csörög, mint téli hajnalon és te érzed a zsibbad fásultságot, ahogy remegve ébrednél amint foszlik szét az álom, de nem látsz semmit, mert még kint is sötét van. Még alszik odakinn a Világ. És nem tudsz mit tenni. Nem tudsz sietni. Nem tudod, hogy te is alszol és csak valami borzasztót álmodsz vagy tényleg nyitva a szemed, de még nincs mit látni. Meg kell várnod a hajnalt, ami fényt hoz és megvilágít mindent, hogy láss, hogy tudj, hogy bízz megint…

Meg kell várni, meg kell várni… – hangzik a semmiből, csapódik az üresség falain és az egyedüllét oszlopain. És mi van, ha nem bírod? Mi van, ha nyüszítve üvöltesz az éj fekete bársonyszőnyegébe csavarva, mint akit elrabolnak? A hangod elnyeli a semmi és nincs válasz. Mert a válasz csak bent lehet. Ott bent a lelkedben. Értelem csak ott gyúlhat benned. Ha kint sötét van, magadnak kell fáklyává válnod, hogy világíts magadnak és másnak is.

Igen másnak is… Egyszer hallhattam egy nagy embert és ő mondta: „Ha egyszer nem tudod eldönteni, hogy te vagy-e a fontosabb, vagy mások, akkor számold össze magadat és másokat is… Akik többen vannak, azok a fontosabbak…”

De ezt csak akkor tudod megtenni, ha egyedül leszel… megéled minden kínját, poklát és félelmét. Megtalálod a Kavicsod és szűkölve, bízva megvárod, míg felkel a Nap és felismered mennyit ér egy Kavics…

Jó éjt nektek Több Kavicsok… Remélem hamarosan itt a reggel… mert én már nem sokáig bírom…

Mennyit ér a kavicsom…? Annyira félek, hogy felkel a nap és kiderül, nem ér semmit…

 

Dora Gyula

Köszönöm, hogy erre jártál…!
_/\_

 

Ha szeretnél az ismerőseid között tudni, akkor nyugodtan jelölj be. Megtisztelsz.

Ha tetszett amit írtam, hálás lennék, ha egy kattintással jeleznéd ezt nekem a LIKE gombon. Nekem ez sokat jelent…

Ha az Ébredések facebook oldalán csatlakozol hozzánk, olyan írásokkal is kapcsolatba kerülhetsz, melyeket itt nem teszek közzé.

 

Ha szeretnéd, hogy elküldjem neked a következő írásaimat, vagy értesülj a programokról, kérlek kattints a gombra. Nyugodj meg! Adataidat senki más nem látja vagy kapja meg és egyetlen kattintással bármikor leiratkozhatsz.

 

Olvasnék még tőled

 

 

Facebooktwittergoogle_plusmailFacebooktwittergoogle_plusmail

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.