Az árnyék könnyei

Hasonló írások erről: Tudatosság | 0
Facebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagramFacebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagram

doragyula_az_arnyek_konnyeiEgy hullámzó nőalak áttetsző gézruháját lebbenti a szél a parton. A hullámok kifutnak és megérintik a meztelen lábát, ahogy sétál a holdfényben. Lassan lép… Tudja, hogy nézem… Élvezi annak a varázsát, ahogy minden sejtje érez és érzékel. Érzi, ahogy átjárja a süppedő, szinte folyékony homok érintése, ahogy simogatja, mikor átfolyik az ujjai között és elmerül benne a lábfeje. Ahogy a hullám lágyan körbefutja a bokáját és a tajtékok hideg buborékjai pezsegnek a bőrén. Testének íveit lágyan simítja a szél, ahogy fátyla lebbenve megérinti szerelmesen. És érzi azt is, ahogy nézem majdnem meztelen testét. Lassan leveszi válláról a kendőt, rám néz, felemeli karjait és a szélre bízva felém dobja azt. A kendő száll felém, egyre közeledik, furcsán lebbenő örvénye egyre nagyobbá, hatalmasabbá nő és opálos fénye megfesti az éj sötétjét. A nő és a part hirtelen távolodni kezd, mintha belezuhanna a végtelen fekete semmibe és elnyeli, eltakarja az opálos fátyol, melyet lassan arcomig repít a szél. Már nincs ott, nem látom. Meztelen alakja eltűnt, elveszett a tengerrel együtt csak ez az opálos fény dereng. Valahol megszólal egy kismadár és én próbálok nézni a nő után a semmibe, de már nincs sehol. Csak furcsa szögletes formák mindenütt. Egy japán teázó asztalka, egy ülőpárna, íróasztal, egy búvárpalack… Alig kivehető fények… Áhhh… a fracba… ez a szobám… hajnalodik és én ébredek. Lassan véget ér az éj és ismét jő egy nappal.

Igen múlik az éj… Az éj, ami nem más, mint mikor a föld ezen fele önnön árnyékába tér. A reggelben lassan feloldódik minden, mi az éjben fogant. Kialszanak az álomkifutó csillogó fényei, véget ér az ünneplés, a mámor tiszta képre vált, a kocsmák kacér borgőze most ólomként húzza vissza fejeket a párnákra, és a vágy helyét átveszi a gondolat. Lassan érkezik a világosság, ami formákat ad érzések helyett…

Milyen más a nappal és az éj, az árnyék és a fény.

A fény, mely megmutatja a látható dolgokat. Látunk, összehasonlítunk, tájékozódunk és döntünk. Megítéljük mindazt, mi az utunkba akad. Ez nagy, ez kicsi. Ez szép, ez csúnya. És megítéljük mi jó és mi nem, mi helyes és mi helytelen. Mit szabad és mit tilos. A fény mutatja meg a szabályainkat és mutatja az utat. Ugye így van? Így hát… Így élünk mi mindannyian. Mindenről van véleményünk. Mindenről, mit a szemünk elé hoz a sors.

De miként is ítélünk meg dolgokat? Hát egyszerű. Ugye? Tudjuk. Tudjuk, mert összehasonlítjuk mindazzal, amit tudunk. Mert mi tudjuk… Tudjuk, mert megtanultuk, mert megtanította a világ. Megtanította mi jó és mi rossz, mit szabad és mit nem. Ez az alapja mindennek. Igaz? Tudjuk, mert kifizettük az árát valaminek, ami többe vagy kevesebbe került, mint az, ami most éppen szemünk előtt áll. Tudjuk, hogy az tilos, hiszen a törvény másról beszél. Tudjuk, hogy az helyes, hiszen így áll az írásokban. Mi mindent tudunk…

De valahogy még sincs rendben a világ… Valahogy mégiscsak vannak rossz dolgok. De azok hogyan lehetnek, ha mi mindent tudunk? Percről percre csak azt látjuk, hogy ez árt nekem, ez rossz nekem, ez gonosz dolog ellenem. Hogy az emberek becsapnak, kapzsik, önzők, lelketlenek és semmi nem számít csak ők maguk. Hogy a kapcsolatokban mindenki a maga hasznát keresi, hogy az ölelésben csak a maga örömét hajhássza és mindenki eladja a lelkét 50 euróért. De akkor hogy van ez…?

A világos odakint van, körbevesz minket és láttatja az objektív és okos dolgokat. Okokat keres a döntések mögött, mindennek formát, szabályt és rendet ad. Ehhez mérünk mindent és így aztán mi magunk is szépen meg tudunk magyarázni mindent. Megmagyarázzuk, hogy miért nem adunk annak a kisfiúnak 20 nyomorult forintot a Margit-hídnál a villamosmegállóban, aki hónapok óta ül a kis, koszos táblájával a kezében, amire azt írta girbe-gurba betűkkel: „Beteg vagyok, élelemre gyűjtök”. Megmagyarázzuk, hogy miért kurva, vagy kurvapecér a szomszéd felesége vagy férje, vagy a miénk. Hogy miért kell a másikat legázolni a metrón felszálláskor és miért nem érdemli meg a vagyonát vagy az elismeréseit az a másik, mikor itt vagyunk mi, akik sokkal jobban megérdemelnénk. Hogy miért kell móresre tanítani azt a valakit, akit éppen móresre kell tanítani. Akár úgy, hogy becsukjuk előtte az ajtót, vagy lekezelően kioktatjuk, vagy javaiban megkárosítunk, vagy megcsaljuk… vagy… vagy … vagy. Mindenre megvan a jó okunk. Igaz? Tudjuk, hogy aki a kocsmákba jár az rossz ember, aki kábítószeres az gyenge, aki mást ölel az hűtlen. És szeretjük azt, aki jó és megvetjük azt, aki nem. Mert jó az, aki beleilleszkedik a mi szabályainkba és rossz az, aki nem. De ez úgy hangzik, mintha csak magunkat szeretnénk, csak a magunk igazát keresnénk, csak mi lennénk a mindenség középpontja. Csak miértünk lenne minden létező… Hááát… ez egy elég nehéz és reménytelen útnak látszik… Egyszer olvastam valahol egy bölcs ember mondatát. „Találd ki, hogy milyennek kellene lennie a világnak és egész életedben nyomorult leszel…” Nyomorult, mert semmi nem lesz elég jó ahhoz, hogy szeretni tudd. Nem lesz, mert ha még az is lesz, egyszer csak elmúlik, eltörik, megkopik, és úgy érzed majd, hogy nem szolgál téged többé. Ismét elárult, becsapott, kisemmizett és megcsalt leszel.

Nem tudom, hogy működik a világ. Nem tudom mi a jó út és hogyan kellene járni rajta. Csak annyit tudok én merre jártam és abból, amit ott megértettem, most hogyan próbálom kormányozni azt a hajót, ami fogalmam nincs, hol fut újra zátonyra vagy hogyan jut el az ígéret földjére.

De láttam nagyon-nagyon sok életet közel hozzám, menni velem együtt, jönni velem szemben vagy csak egy pillantást vetve rá, ahogy elsuhant a vonatom ablaka előtt. Ezek közül az életek közül sok-sok olyan életet láttam, amiben néha tettek sötét dolgokat – nem úgy, mint azok, akik soha. Aztán ezek közül az emberek közül néhányan visszanéztek és meglátták ezt a bennük élő árnyékot. Meglátták és megértették mit tettek. Megértették mit jelentett ez másnak. Megértették, hogy az igazság nem igazság volt, hanem csak a saját igazuk és megértették, hogy amikor azokat a dolgokat tették nem voltak mások, csak vakok. Vakok voltak mások igazára, érzéseire és létezésére. És egyszer csak megérintette őket valami. Megérintette egy érzés, hogy az ember nem tökéletes, hogy az ember hibázik, gyarló, vak és önző. És megértették, hogy nem csak ők azok, de mások is azok. Megértették, hogy embert kell ölni ahhoz, hogy megértsd mennyit ér az élet és mit jelent a halál, és ne csak egy hír legyen a TV-ben. És némelyikből lett egy Assisi Szent Ferenc. Rabolni kellett és gengszterré válni ahhoz, hogy tudd mit jelent egy éhező betevő falatja és ne csak gondold. És némelyikből lett egy Osho. Ott kell ülni egy mocskos kocsmában, hogy meglásd egy részegben az embert és napoknak és éjeknek kell egybefolynia látomásokkal ahhoz, hogy megérts egy kábítószerest. És hűtlennek kell lenned ahhoz, hogy megértsd mi a szeretet és kurvának kell lenni ahhoz, hogy meg tudj becsülni egy igaz ölelést. Nem. Persze, hogy nem mindenkiből. Némelyikből… és talán majd belőled is. És persze nem kell elkövetni mindent, mert kisebb dolgokból is megérthetsz nagyobbakat, vagy hasonlók közt is megtalálhatod az analógiát és akkor az is elég lehet. És aztán lassan magadhoz tudod ölelni az árnyékot és nem ítélkezel olyan könnyen. Csak ülsz csendben és csak annyit tudsz mondani „megértem”. Megértelek. Megértelek, mert én is megtettem. Tettem ugyan azt vagy hasonlókat és ettől még ember vagyok. Ember, mint Te. Megértelek és sajnállak.

Van, aki így születik. Van, aki hamar megérti ezt, van, aki lassabban, és van, aki örökké csak a fényben, a saját igazában akar élni. Az ítélkező ember általában gyáva és nem erkölcsös. Benne ugyan úgy benne él a vágy, hogy megtegyen ezt vagy azt, de fogva tartja a félelem. Nem. A legtöbbet nem a becsület tartja vissza, hanem az, hogy akkor összeomlik az a világ, ahol ő a tökéletes. Összeomlik és akkor másnak is meg kell bocsátani, mást is meg kell érteni és mást is el kell fogadni majd. De ezt csak úgy lehet, ha már nem állsz felette. Egyszer egy nagy embertől hallottam a következőt: „A nagy fának nagy árnyéka van, de csak a nagy fáknak tudod nekitámasztani a hátad és csak a nagy fák árnyékéban pihenhetsz meg igazán”. Igen!… Ha egyszer úgy fordul az életed kereke – és hidd el, ha tisztán nézel önmagadra, előbb utóbb megtalálod azt az árnyékot a magad tökéletességében – ott leszel meghasonlott önvalóddal. Akkor kitől tudsz igazából megbocsátást, feloldozást és megváltást kérni? Egy olyantól, aki sohasem vállalt semmit? Aki sohasem merítkezett meg az árnyékban, mert gyáva volt hozzá és sohasem tapasztalta meg annak minden poklát? Ő mit fog mondani? Mit…?! Mit mondhat ítéleten vagy véleményen kívül? Legfőképpen azok, akik nem azért nem tettek meg dolgokat, mert tiszta lélekkel látták, hogy az nem jó, hanem azok a gyáva sóvárgó lelkek, akik kis perverz álmaikban merik csak élni a világukat. Na, ők nem fognak mondani semmit… Semmi mást, csak valami általuk helyesnek vélt vagy gondolt frázist. De hidd el, a lényeget, a mélységet nem értik majd. Fényes lesz majd a glóriájuk, ők lesznek a becsület és erény lovagjai és Szűz Máriái. Elmagyarázzák okoskodó vagy kioktató stílusban mi a helyes és helytelen, ügyelve arra, hogy eközben feletted álljanak majd. Mert ez az egy, amitől ők is valakik. De két dologban biztos lehetsz. Nem ért meg és nem fog szeretni, mert nem férsz bele az ő szabályaiba. A világ-osság, a nappali tudat, az megvet, lenéz és elítél… és mellesleg jólesik neki, hogy ettől ő feletted áll… Lehet, hogy szörnyű dolgokat tettél, de ha visszanézel, ezek neked is fájnak és lehet, hogy akkor is ízekre tépték a lelkedet, csak nem bírtál velük. Nem. Nem vagy beteg. A fényes glóriájúak azok, akik igazán betegek. Betegek a félelemtől, az elfogadás hiányától, a bizalmatlanságtól és így aztán betegek a szeretetlenségtől és a szégyentől, amit akkor éreznek egy pillanatra, ha lecsukják szemüket és a lelkükbe látnak. Nem az a jó, aki nem üt meg egy gyereket, de halálra kínozza szavakkal a lelkét, hanem az, aki rácsap a fenekére, aztán elsírja magát…

Az igazi árnyék megért majd. Meghallgat, elfogad, mert olyannak lát amilyen te vagy és amilyen ő is. Nem ítélkezik, csak megölel és annyit mondd „szeretlek”. Mert az igazi árnyék akkor is szeret, ha senki sem. Ha mindenki megvet és gyűlöl akkor is megölel, mert megért. Nem mondja, hogy ez jó így, nem ért vele egyet, nem biztat, csak csendesen melléd ül és megengedi, hogy te magadban megéld és átjárjon az érzés. Talán akkor te is megérted majd ugyanezt. Visszanézel és szomorú leszel azért, amit tettél, de hirtelen megértesz másokat is és már nem tudsz úgy haragudni, mert az árnyék együttérzéssé vált benned.

Volt idő, hogy annyira szerettem volna beszélgetni apámmal arról, hogy mi miért van így vagy úgy. De sohasem tudtam. Mindenben ő volt a jobb, a bíró és az ügyész. Soha nem ült mellettem, csak felettem állt… Lehet, hogy sok évet megspórolt volna azzal a néhány igaz történettel, amit soha nem vállalt fel. És ez száll apáról fiúra. Én tökéletes kell, hogy legyek, mert így adható át a törvény szava. Nem! Nem kell tökéletesnek lenned! Elég volt ebből a beteg dologból, ami nyomorékká tette az emberek millióit! Igaznak kell lenned és belenézned abba az árnyékba. Aztán egyszer, ha eljön az idő, akkor le kell ültetned magad mellé azt a kicsit és azt kell mondani neki, hogy tudod, egyszer én is… és szépen elmesélned mindent. Mindent. Hogy te is kaptál egyest és elloptál egy csokit a boltban, és te is csúfoltad a társadat, és te is ott voltál az éjszakában ökölbe szorított kézzel és csak a saját hírnevedet nézted és voltál hűtlen is. Mert ez az igazság. És akkor megérti, hogy ne gyűlöljön évekig, mert más is olyan mint ő, mint az apja, mint az anyja és mindenki, aki előtte született ezen a földön. És akkor talán már nem tesz többé ilyet, mert azt is megérti, hogy az másnak fáj, ugyan úgy, mint neki. Csak ülj le mellé, ha rosszat tesz és öleld meg. Öleld meg és meséld el neki, mikor te is ilyen voltál. Mutasd meg azt is az ő példáján át, hogy abban a helyzetben más mit érez…

Úgy hiszem, az igazi szeretet az mélysötét. Mélysötétjében benn van a mindenség összes mocska, amit a törvényes világ világos pillanataiban követett el, fénytől elvakítva és igaznak gondolva. Az árnyékban benne van minden fájdalom, megbocsátás és szomorúság. Talán ezért szerettem mélyeket merülni. Úgy hiszem, az igazi megvilágosodás a sötétség megértése és elfogadása is. Mind azé a rosszé, ami az emberekben volt, van és lesz. És benne van az a csendes szomorúság, ami ennek láttán a lelkébe költözik… Az árnyék az szomorú. Szomorú, mert egész életedben hűségesen követett téged még a fényben is, te még csak hátra sem néztél rá. Szomorú, mert jobban szeret, mint gondolnád. Adni akar és nem elvenni, hogy gazdagabb és békésebb legyen az a lélek, ami benned él.

Reggel van… Lassan búcsúzik a sötétség, hogy átadja helyét a nappali fénylő tudatnak. Még van belőle egy kevés itt a fotel mögött. Nem szól semmit, csak felolvad lassan. Megengedi, hogy a harsány okos világ utat törjön igazának és feléledjen. Nem szól, nem zajong, csak megöleli még egyszer a mindenek igazának fénylő koronáját és egy könnycseppé zsugorodva annyit mondd. „Hát legyen… megértelek… szeretlek akkor is, ha megvetsz.” Mert ő akkor is szeret, ha te észre sem veszed, ha megveted, és ha elítéled.

Nem akarok felkelni… Jó volt itt a sötétben, ahol felolvadhatott bennem egy időre minden, ami árnyék… Tudom, hogy sokan vagyunk így. Sokan vagyunk, akik úgy indulnak el nap, mint nap, hogy magukkal viszik az árnyék könnyeit és megpróbálnak lehajolni azokhoz, akik már nem merik az égre emelni a fény által vakká égetett szemeiket. Szégyenükben és nyomorúságban, kényszerű hazugságban élik napjaikat.

Hát emeld fel a fejed te is, hagyd a glóriádat a francba… és légy igaz! Szeretni fognak érte azok, akik felismerték magukban az árnyékot…

Hosszú volt az éj és korai a hajnal… Alszom egyet még…

 

Dora Gyula

Köszönöm, hogy erre jártál…!
_/\_

 

Ha szeretnél az ismerőseid között tudni, akkor nyugodtan jelölj be. Megtisztelsz.

Ha tetszett amit írtam, hálás lennék, ha egy kattintással jeleznéd ezt nekem a LIKE gombon. Nekem ez sokat jelent…

Ha az Ébredések facebook oldalán csatlakozol hozzánk, olyan írásokkal is kapcsolatba kerülhetsz, melyeket itt nem teszek közzé.

 

Ha szeretnéd, hogy elküldjem neked a következő írásaimat, vagy értesülj a programokról, kérlek kattints a gombra. Nyugodj meg! Adataidat senki más nem látja vagy kapja meg és egyetlen kattintással bármikor leiratkozhatsz.

 

Olvasnék még tőled

 

 

Facebooktwittergoogle_plusmailFacebooktwittergoogle_plusmail

Fontos nekünk a véleményed, írd meg bátran!