Ahol föld és ég összeér

Hasonló írások erről: Tudatosság | 0
Facebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagramFacebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagram

doragyula_ahol_fold_es_eg_osszeerVannak hideg napok… Olyan hidegek, melyek valahogy az ember csontján is áthatolnak és elérik az ember lelkét. Hideg, maró párát lehelnek köré, mely nem látszik, de mégis ropogva, reccsenve válik tapinthatóvá, ha mozdulni akarunk, de a fagy nem ereszt. Tele vannak emlékekkel, melyeket a fájdalom ébreszt fel bennünk és kószán, értelem nélkül pörögnek a szélben. Jégszilánkként táncolnak, villódznak köröttünk az üres hideg térben, mely valahogy ma sokkal élesebben láttat mindent köröttünk. Üresebb ilyenkor a világ, mert valaki hiányzik belőle, aki így, vagy úgy, de kitöltött a régi világban valamit a létezése puha bársonyával, létezése jelenével. Nem biztos, hogy minden nap ott volt, nem biztos, hogy minden nap tudatta, hogy van, hogy figyel, hogy számíthatunk rá, de ott volt.Ott volt a térben, mint valami láthatatlan energia, melynek észrevétlen áramlása töltötte, táplálta a jelenünk minden lélegzetét.

Vannak lények köröttünk, akik születésünk óta jelen vannak világunkban. Legtöbbször úgy nevezzük őket anya, apa, testvér, nagyika, kedves, de lehet ezer más név, ami valójában nem valós. Ők nem azok, akiknek nevezzük őket. Csak a felületes szemlélődés az, ami megengedi, hogy ezek a nevek takarják létezésük értelmét. Ők azok néhányan életünkben, akik létrehozzák azt az erőteret, azt a hálót, amely életünk láthatatlan mátrixa, vagy nevezd kedved vagy hited szerint bárminek. Ha megálltál életedben egyetlen percre is és rájuk emeleted tekintetedet, biztosan érzed azt, amiről írok.

„Nem egy különleges dolog ez.” – hessentjük el a gondolatot magunkról ilyenkor – ha egyáltalán ez eszünkbe jut. Nem… Tényleg nem különleges. Mondhatnánk természetes. Annyira nem különleges és annyira nem észlelhető, mint a lélegzet levegője…

Ezer és ezer merülés kellett ahhoz, hogy egyszer csak felszakadjon bennem a kérdés: Mi is a lélegzet? A lélegzet a létezésed újra és újra élni akarása, melyet öntudatlanul ismételsz minden pillanatban hosszú, álomszerű életed során. A lélegzet a létezés utáni vágy, mely belőled fakad, belőled indul és oda tér vissza. Ugyanannyi belégzés és kilégzés egy életen át… Ez az élet, mígnem egyszer nincs tovább. De valami nem stimmel… Ha csak a lélegzésre gondolok, az én vagyok. Az én akaratom, az én ego-m, az én létezésem akarása. Ehhez kell a levegő is. Már hallom, ahogy megszólalnak köröttem a hangok: „Hát persze te nagyokos… ez nyilvánvaló… nagy felismerés, mi…? Gratulálok hozzá…” és kinevetnek. Pedig… Pedig valahol itt jöhetsz rá, hogy önmagadban semmi vagy. Az első merüléstől kezdve azt tanulod, hogyan juss mindig hozzá ehhez az észrevétlen, lényegtelen, természetes, mindent kitöltő szubsztanciához. És ha néha-néha nem jön, vagy nem akkor, amikor akarod, egy pillanatra megérzed, hogy mennyire hiányozna, ha nem lenne. Persze a helyzet megoldódik és a következő pillanat természetessége betölti az előbb keletkezett pillanatnyi űrt. Már el is felejtetted mi a levegő…

De ha szerencsés vagy, egyszer csak eszedbe jut, hogy mekkora csoda a lélegzés és a lélegzet „együtt”-je, melyek külön-külön önmagukban értelmetlenek…

Valami ilyesmi az a mező is, amely körbevesz. Benne létezel és ha kell, ha karod, akkor ott van, kitölti a lelkedet, a perced, a sóhajod, az álmod. Kitölti a mindennapok biztonságát azzal, hogy van, hogy létezik. És bár érted, hogy mint minden ez is elmúlik egyszer, nem hiszed el és szaladsz tovább. Ne rágd magad… ez így van mindenkivel.

Aztán eljön a nap, mikor elakad egy lélegzet valahol a világban és kihuny a fény egy szempár mögött… Ilyenkor megszűnik a mező egy része, melynek Ő volt a napja, melyet Ő sugárzott. És ilyenkor megérted, mi volt az energiamező, amely általa terjedt szerteszét.

Hideg lesz… Az ember görcsös torokkal sikoltaná: „Neeee…!” de csak a zokogás tudja áttörni a gége érzelmeket visszafojtó várfalát. Aztán csak a csend… A csend az, ahol még hallod őt. Ezért nem beszélnek a gyászolók. Mert odabenn még maradt egy kis mécses abból a napból, mely mellé oda lehet bújni, melynek el lehet még suttogni, hogy hiányzol, hogy félek, hogy gyengébb lettem nélküled, hogy… Ilyenkor lelkünk fagyott ujjaival körbefonjuk azt a kis lángot, hogy óvjuk a széltől, s hogy utoljára meleget adjon a megfagyott világban…

És közben sírunk csendesen…

Igen… Sírni… Sírni azt kell… Az fontos. Fontos, hogy elmosson mindent az eső, hogy megöntözd a kiégett földeket, hogy a lelkedbe temetett sírokon kihajtson a virág. Fontos. Hogy békével tudd megsimogatni azt a sírt, melyet ott találsz, és ezáltal átköltözzön az a nap a kinti világból a bentibe. Hogy újra veled lehessen, hogy újra mesélhess neki, hogy újra kérdezhesd és halld, ahogy mondaná azt, amit szokott…

És ilyenkor pontosan fogod tudni, hogy a halállal nem ér véget a létezés, csak egy másik helyre költözik. Ez nem babona vagy buta hitbéli dogma, nem a gyenge ember menekvő reménye. Érzed majd, hogy ott bent benned és általad tovább viszi a szél a hangjait, a kezed mozdulatában benne lesz az övé is és minden tetted kicsiny szilánkja Ő azáltal, hogy benned él. Hogy van-e Mennyország, Valhalla, vagy bármi…? Nem tudom. Ne keresd te sem! Ezek csak nevek arra a közös érzésre, amely azt mondja Ő nem szűnt meg, csak elköltözött. Fáradt testét visszaadta az örök törvénynek, megtette, amiért idejött és most elment. Szeretett, védelmezett, jól, rosszul, ahogy teszed te is. Engedd el, ami nehéz vele… Nem tudhatod, mit miért tett. Miért vált el, hagyott ott, csalta meg a másikat, veszekedett, bántott vagy bármi… Ha visszanézel a te utadra, láthatod, ott sem minden egyszerű…

„Minden elmúlik egyszer” – mondta egyszer egy nagy gondolkodó és bár azt hisszük, hogy értjük, de nem. Minden hideg pillanat egy üzenet, hogy élj. Ennek a nagy tanítónak volt még sok üzenete, de talán ezt adnám neked az útra: „Az a baj, azt hiszed, hogy van időd… – mondta. A holnap nem létezik…” és ilyenkor a fagyban, talán megérted és megéled majd azt, amit ez az üzenet mondani akar…

És aztán, ha eljön a reggel, mikor összegyűlnek sokan, kik ismerték ezt a Napot és kedves volt nekik, ők mind elindulnak majd nyugatra, elkísérni őt… De ha érted ezt az üzenetet, a te szemed majd más lesz. Sírsz, de nem zokogsz, hiányozni fog, de nem Ő, csak a teste, hideg lesz, de csak a tél miatt és a lelkedben béke lesz. Állsz majd, még egyszer elköszönsz tőle, de szívedet szeretet és béke járja át.

S ha csend lesz… és az utolsó felesleges szó és rítus is elpihent… csak nézed a helyet, hol teste a horizont alá költözött. Nézed az eget, hol eddig szórta sugarait és nézed a földet, hol végleg megpihent… és tudod majd, hogy te vagy az a hely általa, hol Ég és Föld összeér, hogy Napja lehess másoknak is általa és véle egyetemben egy kis időre, míg dolgod bevégeztetik…

Vigyázz erre az időre…! … mert a mindenség benned lakik, ha tudod, ha nem…

Írta Karma Tashi Gömpo…

… a végtelen idő végtelen vizeinek lámája, tartozásul azoknak, akik felé már rég meg kellett volna ezt írnia és mindazoknak, akiknek még szüksége lesz erre az írásra, holnap, vagy bármikor…

Béke mindenkinek…!

 

Dora Gyula

Köszönöm, hogy erre jártál…!
_/\_

 

Ha szeretnél az ismerőseid között tudni, akkor nyugodtan jelölj be. Megtisztelsz.

Ha tetszett amit írtam, hálás lennék, ha egy kattintással jeleznéd ezt nekem a LIKE gombon. Nekem ez sokat jelent…

Ha az Ébredések facebook oldalán csatlakozol hozzánk, olyan írásokkal is kapcsolatba kerülhetsz, melyeket itt nem teszek közzé.

 

Ha szeretnéd, hogy elküldjem neked a következő írásaimat, vagy értesülj a programokról, kérlek kattints a gombra. Nyugodj meg! Adataidat senki más nem látja vagy kapja meg és egyetlen kattintással bármikor leiratkozhatsz.

 

Olvasnék még tőled

 

 

Facebooktwittergoogle_plusmailFacebooktwittergoogle_plusmail

Fontos nekünk a véleményed, írd meg bátran!