A semmi útjain

Hasonló írások erről: Tudatosság | 0
Facebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagramFacebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagram

doragyula_ebredesek_a_semmi_utjainEsténként, ha megadatik, leülök a homokba és csak nézem a tengert. Hallgatom a hullámokat és belélegzem a szél illatát, ami bejárta a hét világok mindegyikét. Repült, szállt és megérintett milliárdnyi arcot és kezet. Látott könnyeket, nevetést, halált és születést. Látta a véget nem érő napokba zárt, soha el nem jövő, megváltónak hitt holnapot, mely emberek életét emésztette fel, akik arra vártak, hogy majd… Látta a pillanat alatt kihunyó életek utolsó kétségbeesett kiáltásait, melyek már csak a neuronok között szikrázták be a jelent. „Még ne! Még vissza van, hogy…” de a végét, az utolsó szót elnyelte az élettelen hús. Látta az elveszett csókokat, melyet milliók cseréltek el a semmire s látta a végtelen éveket, melyek alatt ezek az emberek mindent megadtak volna azért, hogy életre keltsék ezeket a halott érintéseket.

Eltűnődöm, honnan jön és hová megy ő, aki látott és érintett mindent… Kikkel találkozhatott az útján és ki mit mesélt neki… Legtöbbünk persze semmit, hiszen észrevétlen semmisége és akaratlan céltalansága olyan formát kölcsönöz létének, melyet szinte lehetetlen észrevenni vagy megérezni. Amúgy meg… mi úgysem érünk rá mesélni a szélnek… Csak olyankor látjuk és érezzük őt, ha átölel kicsit a csend odakint és belül is elcsitulnak a hangok. Egyszóval béke van. Béke… mely lehet örömteli jóérzés és lehet a megadás, elfogadás és a megengedés csendes békéje. Az öröm, mely feltölt, és a megadás, mely tanít és elsimít. Ilyenkor, hogyha végre csend van, a szél, ez a furcsa lény átsuhan az ujjaid között, megérinti az arcodat és alig hallhatóan megszólal…

Néhányan, akik néha hallgatják a szelet, a válaszaikat keresik hangjaiban, de nem találják. Nem… Nem, mert nem válaszokat ad, inkább csak kérdez csendesen. Vagy tán azt sem… Csak hagyja, hogy jelen légy és meghalld saját kérdéseidet, érzéseidet, vágyaidat, félelmeidet. Meghalld magadat. Ritka és különleges alkalmak egyike az, ha meghallod magadat. Legtöbbször csak egy öntudatlan, félrészeg hang motyog valamit az elme háta mögött. Az elme mögött, aki pontosan mérlegelt és rendszerezett adagban méri ki a szemetet az életed megvalósításának lépéseihez. Ő „tudja” mi a dolgod. Nagy hangon és feszített tempót diktálva irányít. Általában nem hallunk tőle semmit abból, amire igazán kéne figyelnünk. Ő tudja mik a célok és mik a veszélyek, hol vannak a buktatók és mi miért nem lehetséges, vagy miért van az a valami mindenképpen úgy, ahogy ő mondja. Ő„tudja…” mert ő okos…

De ő nem te vagy… Ő csak valami olyan, mint a politikus a nép előtt. A nép azt hiszi, hogy politikusokra szükség van, hiszen létezésük oly természetes, hogy elfogadja őket vezetőnek és hiszi, hogy arra kell menni, amerre mondják. Pedig se nem kell, se nem szabadna. A politikus pedig soha, de soha nem hallja a nép hangját, csak a sajátját, mert léte öncélú. Számára, mint az elméd számára egy dolog fontos. Az, hogy ő legyen a középpont, lenyomva minden más hangot, véleményt vagy érzést. Hát… ilyen valami az elme is. Az a részeg öntudatlan ott az elme mögött, aki igazából te vagy, az pedig olyan, mint a nép. Mérhetetlen erő lakik benne és tudás, de napjait kitölti a semmiért folytatott csendes sorban állás, hogy végül a nyereséget egy sörbe fojtva elnyelje az éjszaka.

Egyszer egy nagyon tiszteletre méltó férfi kicsit más szavakkal azt mondta: „Ha megtanítanánk a gyerekeinket minden nap egy kicsit csendben lenni, egyetlen generáció alatt véget érne a szenvedés…” Hiszek neki… Látom, ahogy tudatosan törik szét a világ minden csendes szobájának ablakát, hogy beborítsanak rajta egy adag szemetet a média, a rettegés, a politika, vagy a gazdasági növekedés szükségességének leplébe csavarva. Észrevétlenül csempészve be a rombolást az életünkbe úgy, mint a trójai falovat az ellenség. És mi pontosan ugyan úgy örülünk is ennek az ajándék szemétnek, mint a szerencsétlen trójaiak, mert azt hisszük ez tudás, információ és ajándék, és nélkülözhetetlen a boldogsághoz… Pedig… ez semmi más, mint annak az öncélú hatalomvágynak a tudattalan hömpölygése, melynek semmi értelme nincs és számodra csak hátrányokat szül ez a zaj. Mi a célja? Tán, hogy ne legyen csend… hogy süket maradj, hogy ne hallhasd, mit üzen a szél.

Én beszélgetni akarok a széllel, hallgatni akarom ismét a napfényt és szerelmes akarok lenni a tengerbe, de azt a világot valahogy áthatja a füst, a sötét és posvány. Odakint, ezek a mérgek mindenütt megtalálnak. Igaz? Elszökhetsz, elbújhatsz, de az ismert világnak nincs olyan helye, ami megmaradt volna szentnek és szűznek egyaránt, hogy ott ezáltal békére lelj. Mielőtt azért nagyon elkezdenéd szidni a világot, írd fel egy lapra, hogy ez a világ tőled – is – lett ilyen. Te vagy az, az „ők”, aki eladod magad naponta két forint haszonért a teszkóban… Tényleg egy vírus vagyunk. Önálló életre képtelen élősködők a Föld nevű lény testén. A végeérhetetlen pusztítás melyet – a szebb holnap miatt – végzünk ezen a bolygón, másokon, magunkon és az emberiség szellemén, mígnem egyszer egy napon menthetetlenül felégetünk mindent.

Hogy ez így nincs jól, azt te is látod, csak nem tudod, hogy mit tehetnél. Érzed néha, ha csendes estéken elfog egy tiszta érzés, hogy valahogy ki kéne szállni. Valahogy abba kéne hagyni, mert ennek nincs értelme. Létezésed és munkád majd minden mozzanata a nagy gép akarata szerint forog, mint egy kis kerék a hatalmas darálóban. És persze akkor is így van, ha nem érzed…

„Mit tehetek én? Egyedül vagyok!” – förmedsz rám hirtelen tehetetlen dühödben, de aztán el is engeded, mert ezerszer átrágtad már a kérdést. „Egy semmi vagyok…” – engeded el a kérdést megtörve megint, mielőtt a fal felé fordulva beszippantanak azok a megvalósulatlan vágyak, melyeket soha nem mersz meglépni. Aztán rád omlik az éj és kitölti semmivel az időt, mely arról kéne, hogy szóljon, hogy igazán álmodj. És holnap, és holnap, és holnap is… Míg korod okán megnyugvással azt nem mondhatod: „Már késő. Már nem kell, hogy ostorozzam magam, hiszen már öreg vagyok, és nem tehetek semmit.” De megsúgom, nem úszod meg a szenvedést aztán sem. Ettől a pillanattól felüti a fejét az „Ó miért nem vágtam bele…” és elkísér a ravatalig. Nyomorra vagy ítélve egy életre.

Igen. Ha azt mondod, hogy egy semmi vagy, akkor ez igaz is. Ne szabadkozz, nem kell megmagyaráznod. Ismerem. Tudom milyen…

Csak állsz, nézel lefelé és a föld fekete a lábad alattad. Ragad a sár, lehúz a mélybe. Azonosulsz valami szereppel, amiről azt hiszed te vagy, ami észrevétlenül kicseréli a lelkedet, egy gép programjának rossz másolatára, mely aztán átveszi az életed feletti uralmat, mint egy vírus a számítógépedben. Kitörli még az emlékét is annak mit álmodtál hajdan a kisautóval és a babával a kezedben ott a játszin azzal a másik kisgyerekkel. Lehet, már nem is tudod ki vagy… Biztos, hogy nem tudod ki vagy.

És talán ez a szerencséd… Hidd el, hogy kell ez. Kell, hogy eljuss oda, hogy semminek, robotnak, élő halottnak érezd magad. Ha ez nem történik meg örökre a két világ közötti átjáró foglya maradsz. Életed félig elnyeli a mocsár, lépni nem tudsz, de a tekinteted még az égre néz. Azt hiszed, hogy szépek történnek veled, de te csak állsz, és a láp elszívja életed idejét. Hallod a madarak könnyed reppenő cikázását és látod az óriási felhőpamacsok erő nélküli megállíthatatlan vándorlását, de az életed nem moccan egyetlen sóhajnyit sem. Te pedig azt hiszed élsz. Ha nem nyel el a láp, életed végéig is nézegetheted ezt a világot anélkül, hogy bármikor is repülhetnél.

De ha elsüllyedsz egyszer, ha nem kapaszkodsz, hanem hagyod, hogy elmerülj, akkor lecsukott szemeid előtt látod majd az eget és elfog egy érzés… Érzed, hogy bár te már nem élsz, van, aki képes erőlködés nélkül égi utak mentén járni fenn a magasban. Ez az, amikor bár semminek érzed magad, mégis határozott érzésed van arról, hogy létezel. Ez a fajta semmi a pokol. De ez nem a semmi. Ez egy igen is körülhatárolható lény a mocsárban, aki szenved és ez az elhatárolt tapintható valód nem azt mondja ilyenkor, hogy semmi vagyok, hanem inkább azt, hogy létezem, de semmit érő vagyok. Ez az, ami legjobban fáj… Az, hogy „Tehetetlen vagyok”. Ez az egyik fajta semmi, ami igen is valami. Egy nagy, körülhatárolt pokol. Figyelj rá! Ne kavard össze a dolgokat!

És ilyenkor, mikor semminek érzed magad, néha valahogy az angyalok vagy a fene tudja kik, ki akarnak tuszkolni a pokol ajtaján, és szeretnének ellökdösni egy olyan helyre, ahol még az égiek meg tudják neked mutatni a végtelent, a te semmid ellentétét. Érzed te is, hogy menni kéne, csak… „Ahh minek…” – mondod sokszor és inkább magadra húzod a katatón révületet a TV előtt. Azt ismerd, az biztonságos…

Megértem…

Hogy mégy vagy nem, a te dolgod. Az univerzum tiszteletben tartja akármit is teszel. De az is lehet, hogy csak nem érdekli… Nem tudom.

De ha mégy és valahogy sikerül a tervük a fentieknek, akkor szerencséd lehet!

Szóval… Ha sikerül, nekik és egyszer csak valahogy odakeveredsz a végtelen mezsgyéjére, történik valami. Meglátod a végtelent, mely mindig ámulatba ejt, megbabonáz, felold, és magába emel. De akár most is megteheted…

Csukd be a szemed és érezd, milyen volt feküdni a csillagok alatt, nézni a hegytetőről a mélybe zuhanó tájat, vagy ülni a mérhetetlenség vízpartján. Ott ülsz és érzed, hogy semmi vagy. Hogy léted az idő mértékével mérve egy villanásnál is kevesebb, és hogy ez alatt az idő alatt nem tehetsz semmit a világgal szemben. Hegyek, óceánok és galaxisok erejének tükrében látod a semmiségedet. És akkor… az valahogy olyan jó és puha. Beburkol múltat, melyben a könnyek alszanak és eltaszít jövőt, mely félelmekkel teli. Elsimítja benned a görcsös félelmet attól, hogy tenni kéne valamit, de nem teszem és elmegy mellettem az élet. Ott akkor a nagy mérhetetlen felold, és magába olvasztva megszűntet mindent, és csak a lélegzet marad.

Most vagy igazán semmi. A semmi, mely a mindenségbe oldott végtelennel egyenlő. És most érzed, hogy egy vagy vele. Egy vagy a bolygókkal és csillagködök végtelenjével, benne a fákkal, a mindenség apró lényeivel, emberekkel és tán velem is.

„De jó lenne, mindig így…” – mondod halkan, mikor kicsúszol a pillanatból és a holnap darálója jut eszedbe megint, mert azt hiszed ez elérhetetlen. „Jó lenne csak boldognak lenni, szeretni, ölelni, nevetni, semmivel nem törődni…” És mivel ez dolog oly hihetetlen, el is engeded a széllel. Pedig… Pedig bár tényleg semmid sincs, tényleg egy semmi vagy, és tényleg nem tehetsz semmit a világgal szemben, mégis van itt egy másik gondolat. Egy furcsa, látszólag az előzőnek ellentmondó érzés, mely ugyan abból a semmiből született, mely valahogy megmutatta a végtelent is. Valahogy olyan, mintha ez a két dolog egyszerre lenne egymás ellentéte és egymás elválaszthatatlan párja. A „nem tehetek semmit” és ez a másik érzés feszül egymásnak és kavarog benned, míg fel nem ismered, és ki nem szakad belőled mi az a másik érzés.

„Én vagyok az egyetlen, aki tehet valamit magamért és igenis az utam arra megy majd, amerre én akarom!”

„De hát ez hülyeség! Döntsd már el, hogy mi van! Semmit nem tehetek és mégis mindent én?” – zavarodsz össze, ahogy kimondod. Látszólag jogos is, de mégsem így van. Valahogy egyszerre igaz mindkettő.

Az élet nagy dolgairól nincs döntésed. Megszületsz, pedig nem kérdeztek. Járod az élet útjait, és az előtted heverő szilánkokról, csapdákról és illatos virágokról nem kérdeztek meg téged. Nem szólhattál bele, hogy ne legyenek fájdalmak, veszteségek, katasztrófák. Megszületsz és meghalsz, közte egy csomó dologgal, amit nem befolyásolhatsz. Ezért igaz, egy semmi vagy és nincs beleszólásod a világ folyásába.

És mégis. Van valami olyan érzése mindenkinek, hogyha igazán akarná, ha meg merné engedni, ha merné hagyni a sorsot, akkor minden álma valóra válna. Hogy van valami erőtér-szerű, amit befolyásolni tudsz a gondolataiddal. Valami, ami úgy működik, hogy minél jobban és tisztábban látsz benne valamit, az annál jobban kirajzolja az oda vezető utat. Valami, ami segít, épít, de rombol is, attól függően mit hiszel vagy gondolsz arról a valamiről, amivel épp foglalatoskodsz.

Ebben a végtelen hatalmas örvénylő káoszban, mintha lenne egy rendező elv, ami nem más, mint az álom, a hit és az akarat együttes szövedéke.

„Nem működik, nem működik…” – persze. „Én boldog és gazdag és szép és sikeres akarok lenni!” – mondod. Egy frászt akarsz! Te rettegsz, te panaszkodsz, te kishitű vagy, te kételkedő vagy, te ordítozol. Amennyi időt teszel abba, hogy elcsendesedve hallgasd kicsit a semmiben felmerülő hangokat, az is csoda, hogy érzed a létezésed. Amit meg kéne keresni az először valami elfogadás, hogy csend legyen odabenn kicsit. Ezzel a semmivel kezdődik az üresség. Az üresség, mely megengedi, hogy bármi megszülethessen benne. Érzed majd, hogy ebben a „semmiben”, ami képes megmérni a végtelent hatalmas erő rejlik. Elfér benne bármi, magába olvaszt bármit. Megszülethet benne a csoda. Az álmaid, vagy akár te magad is, csak hallgasd, mit mesél a szélben az a fázó alak ott csendesen mögötted.

Olyan ez, mintha egy túlélő túrán kellene indulnod, ahol nem ismered az út egyetlen méterét sem. Te csak azt döntheted el, hogyan veszed az akadályokat. Nekik mégy, vagy kikerülöd, megállsz segíteni másoknak, vagy magad is feladod… És pont ezért. Valahogy mindenki ott végzi, ahová a lelkében elképzelte magát. Érdekes nem? Egyszerre nem tehetsz semmit és mégis oda jutsz el, ahová kell.

Hogy van ez? Tényleg ennyire tehetetlenek vagyunk? Tényleg elérhetetlen a boldogság, a szabadság?

Vagy van remény?

Évtizedek óta nézem a tengert csillagos éjszakákon, mikor az ég és föld határa megszűnik a holdfényben, olyan helyeken, ahol ember is ritkán fordul meg. És azt hiszem, ez az, amitől rengeteg erőt kaptam úgy, hogy észre sem vettem. Tudod… rengeteg – számomra – hatalmas dolog született meg ebben a holdfénnyel átitatott végtelen semmiben vagy ehhez hasonlatos helyeken. Ha egyszer megkérdi majd valaki, hogy mi volt szerinted a legfontosabb, amit a gyerekeidnek tanítottál, azt hiszem azt felelném:

„Révülni a végtelent a csillagok alatt, az óceán partján, a hegyek csúcsain, vagy a csukott szemhéjad alatt.”

Próbáld ki! Akár most! Kifekszel este a csillagok alá, vagy csak ülj le egy hegytetőn, vagy a tenger partján. Meg fogod érezni, hogy a világ annyira hatalmas, hogy te egy semmi vagy. És ez az a semmi, ami mégis mindennél fontosabb. Valahogy ilyenkor be tudod lélegezni a teret és a tér hozza az érzéseket és csak menned kell velük. Menned kell, és a szél elkísér, hogy mindig halld merre vezet a helyes út. Mindegy milyenek a sziklák, tudod majd, hogy mit kell tenned.

Néha, ha leülök ilyen helyekre, mindig felmerül bennem a kérdés, hogy „de hol itt az értelem?”. A létezésem annyira semmi, annyira gyarló és jelentéktelen, hogy nincs értelme egy szöget sem beütni. Kell ez is, hidd el, mert ez egy jó kérdés. Ez segít elengedni azt, ami tényleg nem én vagyok. Nézz rá ilyenkor arra, aki nappal te vagy! Nézd meg, mit teszel és amiért! Ott ülve a végtelen semmi ege alatt semminek nem találsz igazi értelmet, csak hogy boldog legyél. Csak annak, hogy jól érezd magad és szabadon szerelmes légy a létezés minden pillanatába. Hogy megengedd magadnak, azt, hogy ami jönni akar, az itt legyen, és ami menni akar, az menjen. Mint a hullám, a szél, vagy a csillagok.

Ülsz és megérted, hogy létezésed az univerzum létezéséhez mérve egy semmi. Nincs olyan, hogy maradandó alkotás. Pár száz év és sehol nincs a lenyomatod. Egy sor egy könyvben, ha hatalmas dolgokat vittél véghez, de lehet, hogy még az sem. Te meg lehet, hogy feltetted rá és elpocsékoltad érte az egész életed. Semmi, de semmi nem marad az élettelen építményeidből, az összehordott világodból.

Azt hiszem, ha igazán semmivé leszel ott kint az ég alatt, megértheted a lényeget, ha van egyáltalán olyan…

Én nem akarok már rohanni, mert nincs hová eljutni egyedül. Pontosabban… én már nem rohanok, még ha szedem is a lábam néha. Én veled akarok belenézni a végtelenbe, hogy kézen fogva kísérjük az időt, míg az egyszer csak pihenni nem küld bennünket.

Egy Zen mester írta régen. Először nem értettem. Aztán értettem. Most meg már hál istennek nem tudnám neked elmagyarázni, de asszem érzem…

Inkább neked adom ajándékba.

„Ülni nyugalomban, semmit se tenni, a tavasz eljön és a fű nő magától…”

“De hát csak kell, hogy legyen az életnek értelme…!” – támad fel ilyenkor mindenkiben. Nem tudom… Eddig még ember nem írta le, mi az élet értelme, de sokak leírtak valami hasonlót, amit egy másik történet mesél el számomra érthetően:

Egyszer, egy fáradt harcos – aki elvesztette a lelkét – felkeresett egy Zen Mestert, hogy világosítsa meg elméjét és mutasson célt az életének.

  • Mester! Mi az élet célja? – kérdezte a szamuráj az öreg Zen Mestert, mikor megérkezett.
  • Az életnek nincsen semmiféle célja, fiam. – válaszolt a Mester mosolyogva csendesen.
  • De akkor mi lehet a cél az életben? – kérdezett tovább a kétségbeeséstől összerogyva a harcos.
  • Maga az ÉLET a cél, mely benne van minden pillanatban és lélegzetedben. – válaszolt a Mester… és a szamuráj szemét elfutotta a könny, mert egy pillanatra megértett valamit… és amitől egy pillanatra lekerült a válláról az élet nyomasztó terhe… Felállt, meghajolt és tiszta tudattal belelélegzett az akkor, abban a pillanatban születő új világba – amely minden pillanattal újra meghal és újra születik.

Az a cél, hogy boldog legyél. Az a cél, hogy engedd el és köszöntsd minden lélegzeted.

… és a fű nő magától…


Ajánlva a keresőknek…

 

Dora Gyula

Köszönöm, hogy erre jártál…!
_/\_

 

Ha szeretnél az ismerőseid között tudni, akkor nyugodtan jelölj be. Megtisztelsz.

Ha tetszett amit írtam, hálás lennék, ha egy kattintással jeleznéd ezt nekem a LIKE gombon. Nekem ez sokat jelent…

Ha az Ébredések facebook oldalán csatlakozol hozzánk, olyan írásokkal is kapcsolatba kerülhetsz, melyeket itt nem teszek közzé.

 

Ha szeretnéd, hogy elküldjem neked a következő írásaimat, vagy értesülj a programokról, kérlek kattints a gombra. Nyugodj meg! Adataidat senki más nem látja vagy kapja meg és egyetlen kattintással bármikor leiratkozhatsz.

 

Olvasnék még tőled

 

 

Facebooktwittergoogle_plusmailFacebooktwittergoogle_plusmail

Fontos nekünk a véleményed, írd meg bátran!