A köveket cipelő ember

Hasonló írások erről: Tudatosság | 0
Facebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagramFacebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagram

Mindazok emlékére, akik úgy haltak meg, hogy sohasem láthatták a Napot…

doragyula_ebredesek_a_koveket_cipelo_emberMegszületett. Ugyan ott, ahol generációk óta éltek, születtek és meghaltak a közösség tagjai. Ott lenn a kőbánya mélyén, abban a hideg és sötét barlangban, ahol csak néha-néha voltak boldogok az emberek, ahol munka végeztével összegyűltek és mindenki csak arról beszélt, hogy mennyire nehéz az élet. Mennyire nehéz az, hogy nap, nap után köveket kell cipelniük görnyedve, míg bírják erővel és mennyire nehéz az, hogy mire megöregszenek belenyomorodnak a munkába. Arról, hogy mennyire fájnak a sebek, melyeket a kötelek vágtak egyre mélyebbre és mélyebbre az élő húsba és hogy miért csak annyi az élet, hogy dolgoznak és meghalnak.

És néha, beszélgettek még valamiről a falakról lekapart mohából készült vacsora mellett. Valamiről, amiről már az öregek elődei is csak az elődeiktől hallottak. Beszélgettek arról, hogy létezik egy csoda egy másik, földön túli világban, ami meleget ad a testnek és a léleknek, ami megteremtette az életet, ami fényt áraszt a világra. Reggel felkel, kíséri a vándort hosszú sétái során és este, ha lenyugszik, vele együtt nyugodni tér a világ is. Beszélgettek a Napról, melyet még senki sem látott, hiszen nem is láthatott, mert a Nap az istenek világában létezhet csupán.

Megszületett hát ő is, az új kis jövevény, aki egy rövid időre örömet hozott a közösség létezésének nyomorába és kínjaiba. Megszületett, örültek neki, kézről kézre adták, elhalmozták jókívánságokkal, áldásokkal és megkapta a születése jogán járó ajándékait is.

Mindenki, aki megszületett, két dolgot kapott ajándékba a közösségtől. Ez a két dolog jelképe volt az életüknek, haláluknak és majdani újjászületésüknek az új világban. Szent tárgyak voltak ezek, melyeknek a nevét is csak nagy tisztelettel lehetett kimondani. Mindenki tisztelte, óvta, vigyázta ezeket a tárgyakat, hogy nehogy megharagudjanak rájuk az istenek.

Az egyik egy vastag kötél volt, mellyel magukra kötözték a köveket, melyeket nap, mint nap hordaniuk kellet a táró bejáratához. A teherhordók kötele jelképpé vált számukra. Jelképezte magát az életet, melynek alapja a fáradságos munka, hiszen munka nélkül nincs élet és nincs létezés. Az öregek legendákat meséltek róla, mely legendákat mélyen hittek és tiszteletek. Sejtjeik mélyébe íródott minden szó és apáról fiúra szálltak emberöltők óta. Legendákat meséltek arról, hogy ezek a kötelek tulajdonképpen eggyé válnak létükkel és beléjük áramlik át a lelkük, ha nem kímélik magukat sohasem a munka során. Haláluk után pedig ez a kötél lesz az, melynél fogva az istenek kiemelik őket a barlang sötétjéből a fénybe és megmutatják nekik a Napot. Mindazokat, akik egész életükben, testüket és erejüket nem kímélve cipelik azokat a köveket, melyeket nekik osztott ki a bányamester, olyan csodálatos világba helyezik át az istenek, amelyhez fogható a világok egyikében sincsen. Ebben a világban nem olyan kövek lesznek a fejük felett, mint amilyeneket cipelnek, hanem egy hatalmas kék üvegkupola, melyen olyan lények úsznak át lebegve, akiket nem húz le a föld ereje és súlytalanul lebegnek a levegőben. És ott lesz a Nap is, ami meleggel tölti fel a fázó testeket és nem lesz többé sem hideg, sem nappali sötétség. Az lesz az a hely, ahol a lelkek megpihennek, nem kell többé köveket cipelniük és boldogan énekelve dicsérhetik az isteneket, akik megjutalmazzák majd őket azért a hűségért, amelyet ez a kötél jelképezett.

Mindig magukon viselték köteleiket. Voltak, akik hirdették e kötelek szentségeit és mindig, amikor kezdődött a munka megáldották azokat és fohászkodtak az istenekhez, hogy tekintsenek le rájuk és segítsék meg őket, hogy nekik tetsző módon cipelhessék a köveket. Voltak, akik erősen magukra tekerték akkor is, mikor aludni tértek, hogy még álmukban is érezzék a szorításukat. Úgy tartották, hogy ez megóvja őket attól, hogy a néha meginduló kőomlások maguk alá temethessék őket. Azok, akik erősek voltak, szisszenés nélkül tűrték, hogy a sebeik mély és gennyes vágásokká váljanak, mert ez mutatta másoknak a bennük lakozó erőt. Ők büszkén viselték stigmáikat, mert ebből látták az isteneknek, hogy mennyire erős a hitük. Voltak néhányan olyanok is, akik nem voltak biztosak abban, hogy az istenek tényleg ezt várják el tőlük, de hát annyian beszéltek csodás jelenésekről és csodákról, hogy nem nagyon mertek mást tenni ők sem. És persze akadtak páran olyanok is, akik éjszakára levették a köteleiket, hogy kényelmesebben alhassanak, de ők nagyon kevesen voltak. A közösség nem is nagyon beszélt velük, mert ők voltak azok, akik miatt minden rossz dolog történt. Ő miattuk küldték az istenek a kőomlásokat, és ő miattuk nem vették észre a bánya mélyén húzódó mély hasadékokat, amelyek halálos zuhanással nyelték el az embereket, hogy megbüntessék őket tetteikért. Ők voltak a pogányok, a hitetlenek, az eretnekek, az istenkáromlók, akik miatt az istenek megteremtették a kínok bányáját, ahová minden hitetlen, az isteneket nem tisztelő bányász került halála után. Itt kellett aztán az örökkévalóságig cipelni az óriási köveket a kénes gázoktól fuldokolva és kiállniuk a föld mélyén húzódó fortyogó lávafolyamok égető tüzét.

A másik dolog amit kaptak életükhöz, az egy fényesre csiszolt, hosszúkás, egyik végén hegyes, borotva éles fémlap volt, melynek a másik végét mindkét oldalán fával borították, olyan formán, mintha egy kőtörő kalapács rövidke, maroknyi nyele lenne. Ez a szent tárgy is a régmúlt idők ereklyéi közé tartozott. Tanítások és legendák szóltak arról, hogy ez az a varázslatos eszköz, mellyel haláluk után, megérkezve az új világba levághatják magukról majd a köteleket. Ez a szent ereklye a kés, mely a szabadság és a boldog élet kulcsa és jelképe. Ez az, amire annyira kell vigyázni, hogy mindig a derekukon kell viselniük, de sohasem szabad használni semmire, mert aki ebben az életében használja, az kicsorbítja az élét és így a másvilágon használhatatlan lesz majd. Aki pedig így jár, az bár bekerülhet ebbe a földön túli gyönyörök és szépségek világába, de addig kell viselnie köteleit, míg azok el nem mállanak és maguktól le nem hullanak róluk. Márpedig ezek a kötelek roppant erősek és vastagok voltak és tán több ezer év is eltelhet, míg a végtelen idő eleszi őket és megadatik gazdájuknak a végtelen szabadság megélése. Ezek után ki is merte volna akárcsak megérinteni is a szent szabadság jelképét…? Persze, hogy senki…

Így hát, mikor megszületett ő, a legkisebb teherhordó, ünnepséget tartottak és boldogok voltak mindannyian. Boldogok voltak, mert megérkezett és boldogok voltak, hogy kedvére tehetnek az isteneknek azzal, hogy átadhatják az istenek parancsai által rendelt jelképeket a kis jövevénynek. Rákötözték hát köteleit és kését és befogadta őt a közösség. Így teltek gyermeki létezésének napjai és évei. Így tanult meg járni, így játszott a bányászok között és így aludta álmát a kisfiú. A kötél és a kés születése napjától részévé vált az életének, a testének, a lelkének, az álmainak, a hitének, a tudatának. Minden lélegzetvételnél érezte a szorítását, de ez így volt jól, hiszen mindenki így élt. Néha vágott, néha dörzsölt, néha sebesre mart, de hát ilyen az élet. Hogyan is lehetne másképp…?

Így van ez rendjén. – mondták az idősek, mikor kicsit szipogott a fájdalom miatt a kisfiú.

Ne búsulj! Egyszer minden elmúlik. – mondták neki nevetve, ha biztatni akarták.

Telt múlt az idő és a kisfiú a kövek között játszva lassan megtanulta, hogyan kell kimozdítani a sziklákat, hogyan kell akkorára törni őket, hogy testére köthesse és felvehesse őket és hogyan lépdeljen a teher alatt egyensúlyozva a hasadékok mentén, vagy a létrákon kapaszkodva. Már nagyon várta, hogy felnőtté váljon és ő is hordhassa a köveket a bánya bejáratához.

Azt mesélték, hogy ott lakik a kísértés, mely megbabonázza a gyengéket. Ez a kísértés olyan képet fest, mint a túlvilág mesés képei. Fény árad, lények lakják és meleg van, de mindez csak hamis ábránd. Mindazok, akik eltévelyednek, és kilépnek a káprázatba mindörökké ott maradnak, mert elveszítik a köteleiket. Meséltek olyanokról, akik nap mint nap eljönnek a bányához és elviszik azokat a köveket, amelyeket ők a tárna szájához hordanak, de rajtuk soha sincs se kötél, se kés. Ők már menthetetlenek, hiszen elvesztették a szent tárgyakat és a gonoszt kell szolgálniuk, mert eltévelyedtek. Velük tilos velük beszélni, de még csak rájuk nézni is.

Ők mások, mint mi. – tanították a gyermekeket. Hitványabbak és utálni valók. Elfajzott férgei a létezésnek.

És eljött a nap, mikor az ifjú megkapta az első igazi nagy szikláját, mellyel elindulhatott. Az édesanyja sírt, mert sajnálta, de büszke is volt rá, mert ő tanítgatta, ő óvta mikor kicsiny gyermek volt. Ő volt, aki megtanította neki a meséket és legendákat, ő mutatta meg mi a szépség és mi a szeretet. Ott állt az apja is összehúzott szemmel és rezzenéstelen arccal figyelve, ahogy az ifjú birkózni kezdett az első vállára kötött igazi nagy sziklával, hogy felálljon. Nem látszott rajta, de odabenn rettegett attól, hogy a fia kudarcot vall. Ha túl kicsi a választott kő, kinevetik a fiút is és őt is.

Mivé nevelted ezt a gyereket? – nevettek ilyenkor más férfiak és élete innentől a szégyenben telik majd és tán az istenek is megharagszanak rá emiatt.

Ha túl nehéz és nem bírja el, akkor pedig gyengének nevezik majd és ismét csak gúnyolják mindkettőjüket.

A fiú nekifeszült a sziklának. Lába remegett az erőlködéstől, meg-megbillent, de felállt. Nagyon nehéz volt. A kötelek most először vágtak igazán a húsába, háta meggörnyedt, arca a föld felé kényszerült, de állt. Állt és elszánta magát.

Én nem leszek akárki. Én leszek a legkeményebb mind közül. – határozta el magát.

Elindult. Elindult és minden lépésébe beleadott minden erőt, hogy ne sírjon az édesanyja és végre büszke legyen rá az apja, akitől eddig még sohasem kapott dicséretet – mert hát„Csak a puhányok lelkét kell puha mohába csomagolni…”. Ment, küzdött és izgalom töltötte el. Akarta látni azt, amit még sohasem látott. Akarta, hogy elismerjék a többiek, hogy mennyire erős, akarta, hogy elfogadja őt a közösség. Hosszú-hosszú végtelennek tűnő ideig meneteltek a súlyos kövek terhe alatt. Egyensúlyoztak a hasadékok mélységeinek szélén, ereszkedtek szűk folyosókon és másztak végtelen magasba vivő létrákon. De egyszer csak valahonnan furcsa fény derengett.

Megjöttünk! – dobbant meg a szíve. Ez lesz az.

Próbálta felemelni a fejét annyira, hogy lássa a táró bejáratát, de nem sikerült. A kő olyan súllyal nyomta őt, hogy képtelen volt belenézni abba a világba, amiből a táró bejárata megengedett volna látni egy szikrányi keveset. Mentek és mentek. Egyre közelebb értek a bejárathoz és remélte, hogyha leteszik a köveket, megláthatja azt, ami odakint van.

Ha odaértünk, fordulj meg, és úgy tedd le a köved, különben a kísértés bejut a szemedbe és elveszel! – szólt oda ellentmondást nem tűrő hangon a hordárok vezetője.

Aztán irány vissza. Nem fogytak el a kövek odalenn…

Csalódott lett. Pedig annyira várta…

Végre letették a köveket és indultak visszafelé. Az út könnyebb volt, de a csalódás erőtlenné tette. Annyira, de annyira szerette volna látni a fényt.

  • Te sohasem szeretted volna látni milyen a fény?– kérdezte az egyik idősebb hordárt maga mellett az ifjú.
  • Amikor még gyerek voltam, mint téged, engem is megkísértett a gonosz. – szólalt meg csendben az öreg. Egyszer belenéztem abba fénybe és majdnem kitépte a szívemet. Hosszú ideig olyan kínokat szabadított rám, amelyekkel alig bírtam el. Ha nincs velem a Törvények Őre, aki elmagyarázta miként mesterkedik a gonosz és ki nem veri belőlem, lehet, hogy el is vesztettem volna a lelkem… Soha ne nézz a fénybe… Soha!– suttogta mélyen az ifjú szemébe nézve.

Hazaérve az ifjú egyre csak ábrándozott arról, hogy milyen lehet az, amitől ennyire fél mindenki. Álmaiban bejárta azokat a helyeket a másik világban, amelyekről az édesanyja mesélt és arra gondolt, hogy mi van, ha mégiscsak tévednek az öregek.

Telt az élet és teltek a fordulók százai, ezrei és tízezrei. Egyre nagyobb és nagyobb köveket vett a hátára, a kötelek egyre mélyebbre vágtak a húsába és a sebek egyre és egyre fájdalmasabbak lettek. Lassan az ifjúból férfi lett, de nem hagyta nyugodni a vágy, ami egyre csak hajtotta, hogy meglássa azt, amiről mindenki mesél, de senki nem látta még. A kínok egyre csak nőttek, a munka egyre fárasztóbb lett és egyre jobban nem értette, miért is kell naponta hordani ezeket a köveket.

  • Törvények Őre…! Bocsáss meg, hogy megszólítalak, de kérlek, mondd meg nekem, hogy miért kell hordanunk ezeket a köveket nap mint nap? – kérdezte tétován egyszer, mikor visszaérkeztek a barlang mélyére.
  • Belenéztél a fénybe! Valld be!– kiáltott rá az aggastyán.
  • Nem! Nem! Dehogy! Esküszöm, hogy nem! Csak tanulni szeretnék. Szeretném érteni, hogy mit miért teszünk, hogy még jobban tehessem a dolgomat.– válaszolt riadtan.
  • Ilyeneket az kérdez, akit megszállt a démon. Ennek a kérdésnek nincs semmi értelme. Miket hordasz itt össze? Hogy mered megkérdőjelezni a hagyományt. Ezeket a köveket az istenek parancsára hordjuk és az elődeink tiszteletére. Ez mindig így volt, így van és így is kell maradnia. Mindenki, aki kétségbe vonja ezt, az ellensége és megrontója a közösségnek.
  • Nem, nem vonom kétségbe Törvények Őre, csak jobban akartam érteni. Bocsáss meg érte, ha hibáztam és kérlek, ne mondd el a többieknek. Én nem szeretnék senki szemében rossz lenni.– próbálta kimagyarázni magát a férfi a szorult helyzetéből.
  • Ez volt az utolsó, eset, hogy ilyet merészeltél! Megértetted?– sziszegte az aggastyán.
  • Megértettem. Soha többé… Soha többé.– ígérte meg megrettenve és hajlongva távozott.

Hogy lehet ez…? – tűnődött. Honnan tudja a Törvények Őre, hogy mi jó és mi tilos? Lehet, hogy ő sem tudja a választ? De akkor miért vigyázza ezt a törvényt ennyire? És hogyan vált ő a törvények őrévé?

A vacsoránál az apja mellé telepedett és halkan megkérdezte:

  • Apám! Hogyan válik valaki a törvények őrévé?
  • Mi választjuk őket fiam.
  • De hogyan? Mi alapján?
  • Azok közül választunk, akik a legjobban vigyázzák a törvényt.
  • És azt hogyan döntjük el?
  • Meghallgatjuk a jelentkezőket, és aki a legmeggyőzőbben hirdeti a törvényeket, és akiről úgy gondoljuk, hogy a legjobban vigyázza majd a közösséget a törvények által, azt kiválasztjuk.
  • És ők miért nem hordanak köveket? Ők nem akarják betartani a törvényeket?
  • Nekik nem kell köveket hordaniuk. Ők a törvényeket őrzik. Ez a törvény.
  • És kik hozták ezt a törvényt?
  • Elég legyen. Olyanokat kérdezel, amiből csak bajod lehet. Egyél. Holnapra nagy sziklák maradtak az alsó táróban.

A vacsora után a tűz mellett úgy tett, mintha segíteni akarna, de csak az édesanyjával akart kettesben maradni.

  • Anya!– szólította meg halkan. – Miért baj, ha valaki kérdez a törvények felől?
  • Mert a törvények felettünk állnak fiam. Szentek és sérthetetlenek. Ha a törvények kibillennek, mindannyiunknak vége.
  • És mi lenne, ha valaki újabb és jobb törvényeket találna ki?
  • Azt nem lehet. Ezek a törvények emberöltők óta vigyáznak minket. Az élet nem könnyű, de biztonságban vagyunk a törvények által.
  • De ha mégis… Egyszer valaki jobb törvényt találna ki, azt elfogadnák az emberek?
  • Nem tudom mit tennének az emberek. Én csak én vagyok…
  • Értem anya. Akkor azt mondd meg, te mit tennél!
  • Aki az ilyenek mellé áll, azt a Törvények Őre bűnösnek nevezi, és az emberek letaszítják őt a hasadékba.
  • De mi lenne, ha mindenki jónak gondolná azt a törvényt? Akkor megváltozhatna?
  • Soha nem lesz olyan, hogy mindenki belásson valamit, ami új és jó… És most alvás, mert holnap dolgozni kell. Ez a törvény…– válaszolt az anyja.

A sötétben merengve érezte a férfi, hogy valami változik benne. Valami olyan erővel feszíti, amire eddig nem is gondolt, hogy létezik. Lehet, hogy a démonok…? Lehet, hogy beteg vagyok? Vagy hibásnak születtem csak nem kívül, hanem odabent a fejemben? – tépelődött. Nem. Ezt én nem hiszem el, hogy ennek így kell lennie. Holnap belenézek a fénybe…! – szánta el magát óriási erővel. Lesz, ami lesz. Látnom kell, mi van odakinn.

Másnap teljes erejéből menetelt. Megelőzött mindenkit, hogy elsőnek érjen a táró bejáratához még azelőtt, hogy bárki odaérne. A kötelek vágták, lába többször megbicsaklott és elesett. Térde és keze összezúzódott, de csak ment. Rohanva haladt a hasadékok szélein és összeszorított foggal harcolt meg minden létrafokért, belül üvöltve minden egyes alkalommal, mikor égő izmai végül is feljebb tolták egy lépéssel.

És megérkezett. Látta, hogy erősödik a fény. Szinte rohant. Nem érdekelte a fájdalom és a sebek. Tudnia kellett mi az a valami odakint. A táró bejáratához érve ledobta a követ és megpróbálta felemelni a fejét. Nagyon fájt. Megnyomorodott csigolyái már rég nem engedelmeskedtek izmainak, de csak feszítette őket. Ekkor valami villant a gerincében és érezte, hogy nem tartja a lába. Esés közben azonban egy pillanatra meglátta azt a hatalmas és csodaszép színt, amelyet sohasem látott még életében. Bársonyos volt és fenséges. Hatalmasnak tetszett és végtelennek. Még érezte, ahogy arca a kőhöz csapódik, de látni már nem látott semmit. Aztán elnyelte őt a semmi…

A barlang mélyén ébredt. Kábult volt. A homályban árnyak és suttogás.

A kínok bányájában vagyok, mert belenéztem a fénybe. – gondolta és rettegés fogta el.

Felébredt! – kiáltott mellette egy hang. Ismerős volt, de valahogy messziről hallatszott.

Az emberek futva gyűltek mellé és kérdezgették.

  • Hogy vagy? Mi történt veled?
  • Nem tudom. Nem emlékszem semmire.– hazudta.
  • Nagyon meg akartad mutatni, hogy te vagy a legerősebb mi? És amikor felértél, már nem bírtál figyelni a lépteidre és elestél. Beütötted a fejed és most tértél magadhoz. Mid fáj?
  • A nyakam.– válaszolta nyögve.
  • Az csak akkor fájhatna, ha fel akartad volna emelni a fejed! – nevettek rajta az emberek. Nagyon beüthetted a fejed, ha azt sem tudod, mid fáj!– hahotázott mindenki.

Csak három szempár nézett mereven. Három szempár kereste egymás tekintetét és az övét. Az anyja rettegő szemei, az apja zavarodott tekintete és a Törvények Őre elszánt gonosz tekintete. A férfi tudta, hogy baj van és a szülei is tudták.

Hosszú időn keresztül pihent. Az édesanyja ápolta a fejét és hatalmas borogatásokat tett a homlokára, de mikor egyedül maradtak, tenyerét rátette a nyakára és gyógyítani kezdte.

  • Belenéztél a fénybe fiam. Látod mi lett az eredménye? Mi lesz most így veled?
  • Belenéztem anya, de megérte. Ilyen gyönyörűt még sohasem láttam. Meleg volt és puha. Olyan, mint mikor kiskoromban, mikor átöleltél…

Az anyja gyorsan a szájára tette a kezét. Csend! – súgta halkan. Nem szólt többet, csak zokogott halkan és visszafojtva. Kicsit később felkelt mellőle, hogy tegye a dolgát a tűz körül.

  • Belenéztél a fénybe. Tudom!– sziszegett egy hang a füle mellett hirtelen. Soha többé nem lesz nyugalmad itt. Az ilyennek, mint te pusztulni kell.
  • Hogy te mit gondolsz Törvények Őre, az a te dolgod. A törvény viszont az, hogy valakinek látnia kell a törvényszegést. Akkor és csak akkor dönthet a törvény a sorsomról. Senki nincs, aki azt látta volna, amiről beszélsz.– válaszolt a férfi gyémánt kemény, hideg, metsző éllel szavaiban.
  • Én tudom az igazat. Ismerem a fajtád. Pusztulni fogsz… Akkor is. Mert felforgatod a rendet.– sziszegte az aggastyán miközben a dühtől remegve távozott.

Sokáig csend volt. Csak teltek az órák, míg megjöttek a hordárok. Megjött az apja is, de nem szólt, csak nézte. A szemében minden benne volt. Ő is tudta… Tudta és félt. Félt, mert emlékezett egyszer egy ilyen fiúra, a gyermekkori barátjára, akit a Törvények Őre letaszíttatott a hasadék mélységébe, pedig őrá sem tudták rábizonyítani a tettét. Tudta, hogy mi vár a fiára… Mindenképpen elveszíti.

Minden gondolat tisztán kivehető volt az apja arcán. A férfi megértette, hogy nincs vissza út. Az ő útjának nem ebben a táróban lesz vége, mint az ősöké. Ő számkivetett lesz, vagy a démonok tépik szét, vagy meghal a hasadék mélyén, mint mindazok, akik nem hajtottak fejet a törvénynek.

Ha mindenki elalszik, elmegyek. – döntötte el. Elveszítek mindenkit, de élni akarok. Élni, mert… mert nem is tudom miért. Nem is tudom, mi értelme van az életnek, de élni akarok…

Élni akarok, mert látni akarom a Napot! – futott át rajta a felismerés.

Csend lett. Lassan felkelt. Nyaka fájt és alig tudott lépni. Feje minden mozdulattal kibillent kissé az évek alatt meghajtott, megnyomorodott tartásból és mintha tüzes vasat szúrtak volna belé, annyira égetett, ha lépett. Felvett hát egy követ, megfeszítette a köteleket, hogy azok a helyén tartsák a csigolyáit és elindult.

Sötét volt, fáklya nélkül és egyedül kellett mennie. Nem volt vezető, nem voltak társak, nem volt fény és nem volt senki és semmi, ami átsegítette volna ezen a sötétségen. Félt. Nem tudta melyik lépte hová vezet. Csak az ösztönei mondták meg, merre és hogyan. Próbálta megérezni talpával a kövekből, hogy merre jár, hátha legalább a léptei emlékeznek az útra, de semmi…

Ezen az úton semmi nem használható úgy, ahogy eddig, még akkor sem, ha ugyan az vesz körbe mindenütt, mint eddig. – értette meg döntése következményét. Lassan haladt. Jóval lassabban, mint bármikor, de mégis jóval előrébb tartott időben, mint ahogy érkezni szoktak a hordárok máskor.

És egyszer csak megérkezett…

Még egy lépés és kint vagyok… – ismerte fel a visszavonhatatlan, mindent megváltoztató pillanatot.

És meglépte azt az utolsó lépést… Ott állt a fényben és remegett az izgalomtól. Csodálatos volt minden, amit lefelé kényszerült szemével láthatott maga előtt a földön. Színeket, növényeket, zöldet, sárgát, kéket, melyeket eddig még csak el sem tudott volna képzelni. Meleg volt, megérintette a szél és furcsa hangokat hozott. Lények hangjait a feje fölül. És nem voltak falak… Bármerre lépett nem voltak falak többé. Egy lankás lejtőn állt, puha és meleg föld volt a talpai alatt.

Ez hát a fény! – kiáltotta. Ez gyönyörű! De hát ez maga itt a csodás túlvilág! – értett meg mindent hirtelen.

És most megkeresem a Napot! – határozta el magát.

Nekiindult, hogy meglássa a Napot. A kő húzta, vágta a testét, de nem érdekelte. Csak ment, mert tudta, hogy a fény a Napból érkezik, és annak itt kell lennie valahol.

Nem. Ez nem démonok csábítása. Az maga a csoda.

Ment, rohant ziháló tüdővel, égő izmokkal és kereste a Napot. A szája kiszáradt, a kő véresre dörzsölte előre görnyedt hátát, a kötelek az élő húson csúszva mélyebbre és mélyebbre vágták a sebet a vállán, de ő csak mentés ment órákon át.

Itt kell lennie. Ennyire messze nem lehet. – kiáltozta kiszáradt, szomjazó szájjal. Ment és egyre fogyott benne az erő és a hit. Ment, egész nap étlen és szomjan, de semmi eredmény. A Nap sehol.

Ami ilyen erős fényt ad, annak közel kell lennie. – mondogatta, hogy hitet öntsön elgyengülő testébe és lelkébe. Lassan úrrá kezdett lenni rajta a félelem. A levegő izzott, szédült de érezte, hogy elhagyja az ereje. Érezte nem bírja már soká.

Ez mégis csak káprázat. Ez a démonok csapdája és elveszek. Vissza nem mehetek, előre nem vezet út. – nyögte kétségbeesetten.

Érezte, hogy el fog esni. Remegő combjaiból kiégett minden és nem tartották többé. A földre zuhant, a kő pedig rá, de nem adta fel. Nem adhatta fel. Ha az életébe kerül is, meg kell találnia a Napot. Teste szinte öntudatlanul mászott tovább az irány nélküli semmibe. Érezte, hogy nem sokáig tart már ki a teste és meg fog halni, de csak mászott. Húzta magát a földön, körme felszakadt, de nem adta fel.

Utolsó erejéből karjaival felnyomta magát és azt a roppant követ, mely még mindig lenyomva tartotta a fejét, hogy legalább még egyszer belenézhessen a tájba, mielőtt meghal. A távlatok, melyek szeme elé tárultak utoljára, olyan csodát mutattak, mely sohasem születhetett volna meg elméjében, hogyha ott marad a táróban, mint emberöltők óta mindenki a közösségből. Látta a horizontot, mely összeért azzal a kék kupolával, melyről mindig meséltek neki. Látta a mindent betöltő fényt, mely átjárta a lelkét és magához ölelte. Ez volt az a pillanat, amikor megértett mindent.

Ott kell, hogy legyen a Nap. Ott, odafönn… A fejem fölött. – mondta és ezekkel a szavakkal együtt az utolsó csepp erő is elhagyta testét. Könyöke megbicsaklott és oldalra dőlve a földre zuhant.

Ekkor látta meg az eget, melyen lények úsztak át, melyekre nem hatott a föld ereje, és óriási fehér mohagombócok lebegtek lustán mindenütt a kék kupola alatt. És ott volt a Nap… Szikrázó arany fényében úszott általa a mindenség.

Gyönyörű volt minden… A végtelen, a fény és mindaz, ami ebben megszületett.

Csak ez a kő ne lett volna. – futotta el szemét a könny.

Milyen lehetet volna az élet ebben a szabad, végtelen és csodás fényben? – futott át lassan elhomályosuló elméjén a gondolat.

Meg akarta törölni az arcát, hogy még egyszer tisztán láthassa mindazt, ami egész életében körülvehette volna őt és része lehetett volna ahelyett, hogy megnyomorodva hal meg. Ahogy keze utoljára tétován mozdulni próbált egy pillanatra véletlenül megérintette derekán a kést.

Istenem… A szabadulás mindig itt volt velem úgy, ahogy a legendákban tanították… és mégsem úgy. – ismerte fel az igazságot.

Mindig itt volt lehetőség, hogy elvághassam a köteleimet és megszabadulhassak a kövektől. – értett meg hirtelen mindent. A meséket, a történeteket, a legendákat amelyek nem mások, mint a létezés nyílt titkai.

Megszabadulhattam volna, ha nem állok be a sorba, mint mindenki abban a táróban és nem csak a mesék szavait tanulom meg, hanem megpróbálom megérteni az üzenetüket.– gondolta.

Csak nézte a Napot, a kék eget, az ég lényeit és a virágok színeit, míg lassan lecsukódott a szeme, ahol még elméje utolsó villanása beragyogta mindazt, ami odabent felébredt.

De én legalább láttam a Napot… – mondta és elmosolyodva elhagyta testét az utolsó lélegzete.

Pár órával később egy szekér döcögött arra. Rajta egy fiatal nő és egy férfi ült. Mikor meglátták, megálltak és odaszaladtak hozzá, de már nem volt mit tenni. Nézték az elgyötört, megnyomorított testet, ahogy arccal a Nap felé nézve fekszik a földön és látták azt az óriás követ is, mely a hátára kötve megölte őt.

  • Meghalt… Istenem. Szegény ördög. Abból a bányából való, ahonnan nem akarnak kijönni az emberek soha, ugye?– kérdezte a lány könnyes szemmel átérezve az átélt szenvedést.
  • Igen…– válaszolt a férfi. Szegény onnan való.
  • De miért nem mondjuk el nekik, hogy hagyják ott a szenvedést és jöjjenek ki ide a szabadra, ahol fény, levegő és a létezés csodái várják őket? Miért nem hozzuk ki őket?
  • Mert nem lehet. Mert úgysem hinnék el. Mert mindenki, aki változtatni akar a sorsukon, csak ellenség számukra. Ebbe születnek bele, ezt tanulják, és ezt élik nap, mint nap. Mindenkinek magának kell elindulnia és megtalálni a kijáratot, különben ez a világ ugyan úgy nem az ő boldogságuk lesz, ahogyan az előző sem az volt. A legtöbben így halnak meg, mint ez a szegény ördög, csak odalenn, anélkül, hogy tudnák mit is jelent az, hogy élni. Neki legalább szerencséje volt… Ő legalább boldogan halt meg.
  • Nem lehet, hogy nagyon bántotta, hogy elpocsékolta az életét?
  • Ő talán nem. Nézd csak…! Mosoly van az arcán. Ő talán az utolsó pillanatban megértette, hogy nézheti onnan a világot, hogy mit veszített, de nézheti onnan is, hogy mit talált meg. Szerintem, ő megértette, hogy egyetlen boldog perc is több, mint a semmi, és ha ez a perc az utolsó, akkor ez az utolsó esély, amit ki lehet használni. Szerintem boldogan halt meg, nem úgy, mint milliárdnyi ember, odalenn a mélyben…
  • De akkor mit tehetünk értük…?
  • Csak annyit, hogy megmutatjuk, hogy itt a fényben mi boldogok vagyunk. Talán a példánk megmozdítja néhányukat. A többi rajtuk múlik…

“A baj, hogy azt hiszed van időd…” – Buddha

 

Dora Gyula

Köszönöm, hogy erre jártál…!
_/\_

 

Ha szeretnél az ismerőseid között tudni, akkor nyugodtan jelölj be. Megtisztelsz.

Ha tetszett amit írtam, hálás lennék, ha egy kattintással jeleznéd ezt nekem a LIKE gombon. Nekem ez sokat jelent…

Ha az Ébredések facebook oldalán csatlakozol hozzánk, olyan írásokkal is kapcsolatba kerülhetsz, melyeket itt nem teszek közzé.

 

Ha szeretnéd, hogy elküldjem neked a következő írásaimat, vagy értesülj a programokról, kérlek kattints a gombra. Nyugodj meg! Adataidat senki más nem látja vagy kapja meg és egyetlen kattintással bármikor leiratkozhatsz.

 

Olvasnék még tőled

 

 

Facebooktwittergoogle_plusmailFacebooktwittergoogle_plusmail

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.