A homok csak pereg

Hasonló írások erről: Tudatosság | 0
Facebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagramFacebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagram

A tékozlóknak…

doragyula_ebredesek_a_homok_csak_peregValamikor nagyon kicsi gyermekkoromból jut eszembe mostanság egyre gyakrabban egy kép. Lehet, hogy jel, lehet, hogy üzenet… Nem tudom… De azt érzem, hogy itt ül a nyakamon és ha becsukom a szemem, hogy kicsit csend legyen, már itt is van. Kiszorít mindent, betölt mindent, eléli előlem a perceimet, megfolyt, megnyomorít.

Kicsi vagyok, tán négy… Ülök a homokban és senki nincs körülöttem. Meleg van. Az a kék melegítőnadrág van rajtam, aminek egy nagy barna bőrflekk van a térdére varrva, mert valahogy kilukadt. Sohasem értettem, hogy miért nem lehetett maci alakú foltot odatenni. Így mindenki látja, hogy folt, úgy meg még dísznek is elmenne. Ülök törökülésben, érzem, ahogy a kese fejemet süti a nap, valamelyik szomszéd kutyája remegve őrjöng megint, ahogy elmegy előtte valaki az utcán, de most nem zavar. Ahányszor csak eszembe jut, mindig egy kicsivel több a részlet. Valahogy egyre jobban belém eszi magát a kép… Volt egy virágbokor is mellettem. Nem szerettem, mert olyan temető hangulata volt. Sohasem láttam ilyen virágot sehol, csak a temetőben. Egy bokor, nagy labdányi fejekből álló gombócokból és sohasem láttam rajta méhecskét. Ülök a homokban, keresztbe tett lábbal, meleg van, ott a virág, nézem azt a barna flekket és a kezemben ott a homok. Meleg. Most markoltam ki a kupacból. Az a fajta száraz meleg, amiből nem lehet építeni semmit. Emlékszel? Mindig le kellett ásni az aljára vizesért, hogy lehessen várat vagy matchbox ugratót építeni. De ez nem olyan. Apró picike kövecskék ezrei, melyeket szinte egyesével érzel a kezedben. Szinte szúr. Ülök a homokban, a virágbokor mellett, meleg van és nézem, ahogy a kezemből folyik a homok a térdemen lévő bőrflekkre. Szinte egyesével pattan meg minden kis kavics vagy gurulnak mint a kis kövek. Lehet látni, ahogy mindegyik önálló lényként engedelmeskedik a fizika és az idő törvényeinek. Olyan furcsa, ahogy megpattanva mind-mind más irányba tart, önálló utat választ, de a térdemnél mégis valami rend alapján gyűlik össze miután leért, mint egy folyó hordaléka. Egyikről sem tudnád megmondani, hol és miként áll meg. Pattognak, ütődnek, de mégis van valami végső rend abban, ahogy bevégzik sorsukat.

Ülök és nézem, ahogy pereg a homok…

Új és új marék a végtelen játékban és lassan az idő betemeti a régi dolgokat. Új és új réteg jön térben és időben, és a homok csak teszi a dolgát. Elnyel kis dolgokat, aztán a nagyobbakat is eltemeti, és végül már a térdem sem látszik…

Ha van egy óriás, akinek a kezéből az idő homokja pereg, lehet, hogy ugyan így nézi, ahogy lassan majd eltűnök. Vagy én vagyok az a kis homokszem, mely milliókkal együtt öntudatlan táncában azt hiszi, hogy tudja merre tart, de csak zuhan, mint óriások játszóterén egy kis kavics a milliárd többivel. Lezuhanunk valahonnan és zuhantunkban azt hisszük minden áll, hiszen mindenki velünk zuhan. Talán ezt szerettem abban, mikor ejtőernyőztem. Valami hihetetlen felfoghatatlan dimenzióra nyílik egyetlen percig egy ablak, ahol hatvan másodpercig csak a gravitáció tép, szakít maga felé megállíthatatlanul. Zuhansz minden fékezés nélkül és egyszer csak valaki, lassan, centiről centire melléd lebeg, odacsúszik a semmi szánkóján, megérint, egy vagy vele és megáll a világ. Egymást fogjuk, úgy érzed semmi nem történik és közben zuhansz ezerrel a semmibe… Tán ilyen lehet a kis homokszemeknek is. Zuhannak ámulattal, aztán egy ütközés és itt vagyunk…

Zuhanás, és egy furcsa megérkezés, ahol körbenézel és megismered azt, aki az előbb veled zuhan. Most van rá időd, hogy megnézd ki is ő. Emlékszem egy lányra, de már nem tudom a nevét. Ha zuhantunk, mindig mosolygott. Mikor hajtogattuk az ernyőket, csendes volt és szomorú. Sohasem beszélgettünk, csak zuhantunk. Aztán egy ütközés… és egy másik világ.

Zuhanunk, megjövünk, körbenézünk, kicsit van idő megnézni mi merre van és most hogyan is kellene elrugaszkodnunk. Elmegyünk és tanulunk az iskolákban, álmodunk, dolgozunk, és aztán megint van valamiféle zuhanás. Nem olyan természetes és szép, mint először. Olyan, mint a homokszem, ahogy dobbantót vesz a barna bőrflekken, ami a nadrágomon van… volt. Elindul valamerre. Oldalra pattan, irányba állítja magát – gondolja ő – de aztán ismét csak úrrá lesz rajta a törvény és a vízszintesből egyre jobban függőleges lesz. Valami húzza ismét és itt sem lesz megállás. Néhányan ismét állónak látják a világukat. Oldalról jönnek, ütköznek, súrlódnak és érintenek, de velük együtt zuhanunk. Van, aki látja, van, aki nem.

“Aminek kezdete van, annak vége is…” – mondta egyszer egy bölcs gondolkodó. És igen… Egyszer minden homokszem megérkezik ugyan úgy, mint ahogy milliárd és milliárd tette ezt előtte és teszi ezt majd utána is. Létét elfedi az idő. Az idő, mely tán az egyetlen örök állandó, még akkor is, ha a tudósok erről most mást mondanak. Persze, hogy mást, hiszen ők nem a kristálygömbben akarnak gyönyörködni, hanem műszerekkel analizálják, miből van a szivárvány… Zuhannak ők is vakon.

Nézem, ahogy folyik a kezemből a homok, mely betemeti egyre a régi dolgokat. Ők nem tudják megállítani a zuhanást, hiszen nem is tudnak róla, de ha tudnának se menne. A törvény az, hogy átzuhannak az időn és vége. Hogy belemarkolok-e a homokozóba és ezáltal újra kezdik-e a kört vagy ott hagyva őket évszázadokra belefagynak majd egy építkezés betontömbjének belsejébe azt tán egyik sem tudhatja meg. Nem is keresik. Ők csak zuhannak együtt és azt hiszik, ez örökké így marad.

Egyszer valaki azt mondta: „Az a baj, azt hiszed, van időd…”  Pedig, ha megállnának kicsit és körbenéznének, látnák, hogy minden a semmi felé tart és látnák, hogy nincs idő. Vagy legalábbis csak egy villanásnyi. Hogy minden egyes mikronnal közelebb kerülnek a földhöz és onnan nincs több találkozás, érintés, ütközés. Onnan mindenkinek ugyan az. Milliárd kilométerek és a világűr végtelen távlatából mekkora távolság és idő az, míg a kezemtől a földre hull egy szem? Semmi. A mi időnk csak annyi, csak az a kicsi, ami az elejétől a végéig felfogható. A többiről mi nem tudunk, vagy ha tud is róla valaki valami lényegeset igazán, azt szinte lehetetlen lehet átadnia.

De tényleg… Tényleg, mi a fontos?

Ülök és pattog a bőrön az a sok kicsi szem. Nézem a tengert, hallgatom a végtelent, ülök mozdulatlanul és tudom, hogy zuhanok. Csak oldalra látok, mint a kis homokszemek. Nincs bennem tudás ahhoz, hogy az idő végtelenének két vége közt pókfonállal megkössem az örök létezést. Nem tudom honnan és hová, vagy van-e tényleg olyan, hogy végtelen. Ezrek beszélnek okos dolgokat arról, hogy „nyugi, jövünk még… és majd akkor, meg majd ráérünk, meg fejlődni kell”. Ez mind marhaság… Nem. Nem azért, mert nem így van, vagy, mert így van. Azért, mert ez csak mese szinte mindenkitől… Ha ebben tényleg hinnénk, nem lenne magántulajdon, állam, bűnözés, karrier, háború, de még egy rossz érzés sem lenne bennünk. Csak zuhannánk együtt valami végtelen nagy szeretetben, kihasználva minden percet az áhítatra mindent elengedve és csak azzal foglalkoznánk, hogy végigszeretkezhessük az egész életet…

De mi csak okoskodunk… hazudunk… lopunk és csalunk. És akit a legjobban becsapunk, azok mi magunk vagyunk.

Ülök a tengerparton, megy le a nap. Nincs itt senki. A bakancsom barna bőrén pattognak a szemek és megint itt ez az érzés, mint mikor kicsi voltam.

Pereg a homok és most már tudom, hogy egyszer el fog fogyni a kezemből…

Most akkor mire figyelek? Mire kellene figyelnem? Nem tudom, hogy honnan hová tartok, csak remélhetem, hogy valaki újra belemarkol az időbe és játszik tovább velem. Nem tudom, hogy ebben a kis véges világban lassan elveszítek-e mindent, mint mindenki más, vagy egyre közelebb kerülök valamihez és az a pókfonál lassan összeér.

Egy öregúr ül fehérben messze tőlem a parton egyedül és botjára támaszkodva ő is a tengert nézi. Ő tudja már, hogy zuhan? Szerintem tudja. A gyerekek játszanak a nedves homokban nevetve, sikítozva, fröcskölve körülöttem, hol a vízhez szaladva, hol a szüleikhez. Ők biztos még nem tudják.

Nézem, ahogy lassan kiürül a tenyerem. Megy az idő! Mi a válasz? – kiáltok magamra. Egyre közelebb kerülök a végtelenhez vagy egyre távolabb az élettől? Már nem sok maradt. Ha a vége előtt rájövök akkor legalább az utolsó homokszemnek volt világosság az életében, mielőtt lezuhan! Rá kell jönnöm a válaszra! Mi a lényeg? Hogy elérd a megvilágosodást vagy odamenj az első nőhöz, aki rád mosolyog és megcsókold? Kell tudnom mi a bizonyosság, mert különben értelmetlen volt minden! Kell tudnom, hogy azzal, hogy itt ülök, elvesztegetek vagy megnyerek valamit!

Milyen hangja van egy tapsoló tenyérnek? – jut eszembe.

Persze, hogy nem lehet megválaszolni. Baromság a kérdés… Az enyémet sem. Az is baromság. De mégis van válasz. Mindennek van oka, válasza. Ennek is kell, hogy legyen megoldása és annak is.

Mindjárt elfogy… Ez nem lehet igaz! Nincs megállás. El fog fogyni és el kell döntenem. Érzem, ahogy tényleg átjár a megállíthatatlannal történő hideg szembesülés. Hülye vagyok, ez az egy marék homok!

De nem! Mondd meg mi a válasz! Ennyi idő elég kell, hogy legyen. Ezeket nem lehet évekig mérlegelni. MOST van itt a válasz ideje! Ha elég egy év, elég egy hónap is, ha elég egy hónap… Elég a Most is.

Nem megy, nem érted? Érzem, hogy elszorul a torkom és összefut a csukott szememben a könny… El fogom játszani az időt értelmetlenül. Még ne! Még egy kicsi kéne…!

És elfogyott… Üres a tenyerem…

Nagyon hideg van… és sötét… Kicsit meghaltam.

De… Ez mi? Ez nem lehet… Ilyen… Egy hároméves áll előttem sáros, félrecsúszott kis gatyában, nézi az arcomat és a kis kezéből önti az enyémbe a homokot. Gagyarász valamit a csöpp szájával arra a könnycseppre mutatva ott az arcomon, mintha az mondaná „ne sírj és adok neked…” Nevet, elszalad és közben nálam hagyja a választ…

Te érted ezt?

Milliárdnyi vak, tékozló lény ül az idő parttalan homokján és van, aki sirat egy marékkal belőle, van, aki nevetve ad mindenkinek és van, aki az egészet nem érti.

Meleg van. Finoman, mint egy női kéz megérint a szél. Volt már, hogy néztem az esőt vagy álltam a viharban. Ma ez a „van” van. Csukva a szemem, ülök még itt egy kicsit. Amíg jól esik. Aztán vagy megcsókolok valakit vagy elmegyek merülni. Jó lenne a kettőt együtt, hogy jól töltsem ki az időt, mely megadatott. Nem akarok már eltékozolni egyetlen percet sem tudattalanul. Élni, érezni, létezni, ölelni, nevetni, csak ülni akarok, de úgy, hogy tudok róla. Merülni, csókolni, játszani, pihenni, megtanulni főzni, de úgy, hogy minden sejtjét, atomját átéljem. Kevesebbnek nincs értelme. Kevesebbet nem adhat a létezés azokért a homokszemekért, amiket elvesz tőlem az idő. Ennél nincs drágább dolog a földön. Vagyis… Dehogy veszi el… Mi adjuk oda önként, mint a bennszülöttek az üveggolyókért az aranyat.

Csukva a szemem, nézem odabent a végtelent, érzem, hogy mosolygok és tudom, mindegy, hogy zuhanok-e vagy sem. Mert velem zuhan a világ, és még ha alszik is a belsejében minden, én még gyönyörködhetek benne kedvemre. Bár jobb lenne, nem egyedül tenni…

Csak ülök és nézem a zuhanást. Tán valahol valaki ugyan így nézi és van nála egy kissé kopottas ölelés is, amivel nem tud mit kezdeni és másnak már nem kell.

Csak ülök, és bár üres a tenyerem, a homok még mindig csak pereg és pereg. És tán mindegy is, hogy elfogy-e vagy sem valamikor, mert nem az a lényeg, mennyit kaptál belőle, hanem az, hogy mit kezdesz vele… Hát becsüld meg a perceket is, mert van akinek ennyi az élet…

 

Dora Gyula

Köszönöm, hogy erre jártál…!
_/\_

 

Ha szeretnél az ismerőseid között tudni, akkor nyugodtan jelölj be. Megtisztelsz.

Ha tetszett amit írtam, hálás lennék, ha egy kattintással jeleznéd ezt nekem a LIKE gombon. Nekem ez sokat jelent…

Ha az Ébredések facebook oldalán csatlakozol hozzánk, olyan írásokkal is kapcsolatba kerülhetsz, melyeket itt nem teszek közzé.

 

Ha szeretnéd, hogy elküldjem neked a következő írásaimat, vagy értesülj a programokról, kérlek kattints a gombra. Nyugodj meg! Adataidat senki más nem látja vagy kapja meg és egyetlen kattintással bármikor leiratkozhatsz.

 

Olvasnék még tőled

 

 

Facebooktwittergoogle_plusmailFacebooktwittergoogle_plusmail

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.