A felhőfestő

Hasonló írások erről: Tudatosság | 0
Facebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagramFacebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagram

Egyszer régen élt egy felhőfestő. Napjai úgy teltek, hogy hatalmas felhőkre festett óriás színeket és képeket. A felhők hatalmasak voltak és sokszor beúszták a széles horizont egész hatalmas egét. Voltak köztük olyanok, melyet a csillogó nap, aranyló keretébe festett a festő és az emberek láttak csodákat, mely melegséggel töltötte el a lelküket. Készített olyan képeket is, melyeket esőfelhők, zivatargomolyok, és viharcafadékok foszlányaira készített és az emberek meglátták bennük a fájdalmaikat. És voltak olyan képei is, melyeket a téli ködök mögé zuhanó halott nap árnyaira festett és megmutatta az embereknek, hogy a világon minden ugyan olyan véget ér…

És az emberek csak nézték a felhőfestő felhővásznait, és azt gondolták, hogy a felhőfestő egy jó ember, aki a lelkével fest…

Pedig a felhőfestő nem értett semmihez. Lopott festékei között kotorászva teltek napjai és hiába festett bármit is, az előbb utóbb elillant a szeme elől, mert hatalmas vásznai igazából mind-mind ködfátyolból álltak. Festékjébe szomorúság és hitetlenség keveredett és már egyre nehezebben állt neki festeni, hiszen tudta, hogy képei nem érnek semmit, mert még ő sem tudja hasznukat venni, nemhogy az emberek, akik csak egy-egy pillantásnyi időre állnak meg a képei szétszakadó vászna előtt.

Egyszer, mikor csak úgy láblógálva rugdosta az egyik felhő mellett összegyűlt üres festékes edényeit és ecsetjeit, megpillantott valakit. Nem tudta ki az, de ez a valaki ici-pici ecsetjével sétált a réten és mosolygott. Nézte a felhőfestő, hogy mit tehet valaki egy ilyen picurka ecsettel, mellyel csak akkora pöttyöt lehet rajzolni, amit csak egyetlen ember lát meg, az is csak akkor, ha megáll és jó alaposan odanéz. És ekkor odareppent egy kis baba-katicabogár ehhez a valakihez. Ő odahajolt hozzá és szép, pici, apró pöttyöket festett a hátára. Várt egy kicsit míg megszáradt, rálehelt kettőt és a kis katica boldogan reppent tovább. Ö volt a katicabogár festő…

A felhőfestő látta, hogy a katicabogár festő igazi festékkel igazi pettyeket fest, melyek igazi képpé lesznek a kis bogarak igazi életében és örökké megcsodálhatják őket az emberek. Igazi boldogságot adnak mindenkinek, aki csak viseli és nézi ezeket a pettyeket.

És a felhőfestő rájött, hogy ő nem is szereti az embereket, mert ő igazából sohasem tudott adni senkinek semmit. Ő csak a saját lelkét keresi és talán soha nem is tudta, hogyan kell szeretni bárkit. A maga módján igyekezett, de úgy gondolta, hogy a titkot sohasem fejtette meg, vagy ha meg is tudta miként kellene, az nem volt több üres gondolatoknál, melyek valahogy sohasem itatták át igazán a szívét…

És akkor a felhőfestő rájött, hogy először a saját szívét kellene megtanulnia színekkel felékesíteni, mert akinek fekete lélekbe öltöztetett halott szíve van, az hiába fest óriási képeket a múló felhőfoszlányokra, azok a képek mind hamisak lesznek és csak félrevezetik az embereket…

 

Dora Gyula

Köszönöm, hogy erre jártál…!
_/\_

 

Ha szeretnél az ismerőseid között tudni, akkor nyugodtan jelölj be. Megtisztelsz.

Ha tetszett amit írtam, hálás lennék, ha egy kattintással jeleznéd ezt nekem a LIKE gombon. Nekem ez sokat jelent…

Ha az Ébredések facebook oldalán csatlakozol hozzánk, olyan írásokkal is kapcsolatba kerülhetsz, melyeket itt nem teszek közzé.

 

Ha szeretnéd, hogy elküldjem neked a következő írásaimat, vagy értesülj a programokról, kérlek kattints a gombra. Nyugodj meg! Adataidat senki más nem látja vagy kapja meg és egyetlen kattintással bármikor leiratkozhatsz.

 

Olvasnék még tőled

 

 

Facebooktwittergoogle_plusmailFacebooktwittergoogle_plusmail

Fontos nekünk a véleményed, írd meg bátran!