A félelem harcosa

Hasonló írások erről: Tudatosság | 0
Facebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagramFacebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagram

doragyula_ebredesek_a_felelem_harcosaEgyszer régen született egy kisfiú, aki valahogy attól a perctől kezdve, ahogy tudata felébredt benne, tudta, hogy valami baj van a világgal. Minden lélegzetével érezte, hogy átjárja az élet szomorúsága és ő maga is egyre szomorúbbá vált tőle. Ahogy teltek a napok, a hónapok és az évek egyre és egyre szomorúbb lett. Maga sem tudta pontosan mitől, de a lelke mind mélyebbre és mélyebbre süllyedt abban az érzésben, ami átitatta a létezését. Nézte a felnőtteket, akik bár éltek és látszólag tették a dolgukat olyanok voltak, mint a gépek. Minden nap arról beszéltek, hogy az élet nehéz és borzasztó az, ami van. Minden nap azzal voltak elfoglalva, hogy ki miért elviselhetetlen, rossz és gonosz. Minden egyes alkalommal, mikor megszólaltak, csak arról tudtak beszélni, hogy ki milyengonoszságot követett el ellenük és arról, hogy az emberek nem foglalkoznak egymással. A kisfiú hallgatta őket és látta, hogy mindenki mindig mást mond akkor, ha valaki mással beszél, mint előzőleg. Hallgatta őket és érezte, hogy ezek a szavak nem igazak. Látta, hogy az emberek azt szeretnék, hogy valaki tényleg jó legyen velük, de senkit nem látott közülük, akik jót tettek voltak volna másokkal. Mindenki egyedül volt még akkor is, ha családoknak nevezett közösségekben éltek, mert bántották egymást, hazudtak egymásnak és gyűlöletben éltek. Érezte, hogy az életet átjárja valami nehéz, ragadós, nyirkos fájdalom.

Az élet maga a sötétség – gondolta sokszor. A sötétség viszont félelmetes dolog, mert az ember nem lát benne tisztán. Nem tudja mit rejt magában az éj és hirtelen mi ugrik ki belőle. Nem lehet tudni kinek mi a szándéka és nem tudja magát senki megvédeni egy ismeretlen támadóval szemben.

Talán maga a sötétség a félelem. – erősödött benne egyre jobban a felismerés. Sokszor félt az éjszaka sötétjében és bár tudta, hogy este, mikor leoltották a lámpát, minden ismerős volt a szobájában, de mégis, mikor eljött a sötétség, az árnyak lassan életre keltek és szörnyekké váltak a némaságban. Megbénította ez a félelem. Lélegzetét visszafojtva feküdt az ágyban, míg majdnem megpattant a tüdeje és a légszomjjal harcolva próbált levegőt venni úgy, hogy a szörnyek észre ne vegyék. Éjszakákat töltött összekuporodva, szorongatva a kopott maciját moccanás nélkül, elzsibbadt tagokkal, elgémberedett gerinccel, hogy nehogy valaki tudomást szerezzen a létezéséről, mert a sötétben nem tudhatta, ki az, aki épp rá vadászik. Reggelenként, mikor a nap lassan kelt és a sugarai beszivárogtak az ablakon megmutatva, hogy a szörnyek elmenekültek a fény elől, félájultan zuhant álomba, ahol keveredve a nappal valóságos képei és az éjszaka szörnyei, újabb és újabb harcokat élt át. Minden álmában harcolt valami ellen. Jöttek vadállatok, jöttek szörnyek és jöttek olyan emberek, aki megtestesítették mindazt a gonoszságot, amellyel nappal találkozott.

Minden rossz dolog a sötétségben születik, ahol nincs fény. – gondolta. A sötétség maga a félelem és minden rosszat ez a félelem hoz létre. Bár még nem értette teljesen, mit is jelent ez, de tudta, hogy fontos tudnia.

Szeretett felszökni a padlásra játszani. Igazából nem is játszani járt oda, hanem a sötétség miatt.

A félhomály hasonló a sötétséghez, de az a kis fény mégis ad annyi erőt, hogy észrevegyem a hatalmas ládák mögött rejtőző szörnyeket, akik talán tartanak is annyira a sötéttől, hogy nem jönnek elő. – gondolta minden egyes alkalommal.

Egyszer mikor a padlás poros és ócska vackai közt kutatott egy régi kis zseblámpára lelt. Egy pillanat alatt tudta ez lesz az a fegyver, amivel legyőzheti a szörnyeket és elűzheti őket a birodalmából örökre. Megtisztogatta és szerzett bele egy elemet. Egész napja azzal telt, hogy zakatoló szívvel gondolt az estére, amit eddig mindig próbált elfelejteni, ha ébren volt. Próbálta elhessegetni az éjszaka képeit, mert ha előjöttek, mindegy milyen világos volt, felébredtek azok az érzések, melyek hamarosan ismét belémarkolnak majd. Akkor nem félt, de tönkretette az egész napját a szorongás, hogy hamarosan jő az éj. És ez rossz volt… És ami rossz, az elől menekül mindenki…

Eljött az éj és ismét érezte, ahogy lassú pókkarjaival magához öleli a sötétség. Lassan átjárja a félelem és elszívja minden erejét. A zseblámpa ott lapult a párnája alatt, de moccanni sem mert. Mi lesz, ha épp akkor veszik észre a szörnyek, mikor a fegyveréért nyúl? Mi lesz, ha addigra, mire felkapcsolhatná a lámpát, széttépik és kiszívják az életet belőle? A tüdeje ismét remegett a légszomj miatt, mint eddig minden éjjel. Minden izma feszült, hogy megtartsa magát és nehogy egy véletlen mozdulattal ismét olyan hatalmas zajt keltsen a paplan huzata, ami elárulná őt. Tudta, hogy ott az a lámpa, ami legyőzheti a sötétség összes démonát, csak fel kellene kapcsolni és belevilágítani a szörnyek acsarkodó pofájába.

De mi lesz, ha véletlen nem kapcsolódik be? Mi lesz, ha cserben hagy a fegyver? Akkor biztosan észrevesznek és végem. – gondolta át ezerszer és még ezerszer.

Érezte, hogy a szíve egyre hallhatóbban ver és a légzése olyan hangos, hogy ma éjjel nem menekülhet. Egyszer csak érezte, észrevették… Érezte, ahogy a legjobb szaglású és legjobb hallású fenevad megáll, füleivel keresi a hangok irányát. Hallotta, ahogy beleszagol a levegőbe és már tudja, hogy ez nem csak valami zaj, amit messziről hozott a szél, hanem maga a zsákmány. Hallotta ahogy léptei besüllyedtek a szőnyegbe a súly alatt, és ahogy a karmai beleakadnak az ócska műszálas szőttes gyapjába, mikor tovább lép.

  • Most, most!– ordította benne valaki. Kapcsold fel, amíg nincs késő! 
  • Nem!– mondta magának próbálva kibújni a döntés felelőssége alól. Hátha nem vett észre és csak elmegy mellettem.

Nagyon félt. Ennyire tán még nem félt sohasem. Visszafojtott lélegzete zihálva tört elő, mikor már nem bírta tartani tovább és szeme előtt furcsa lilás fények pulzáltak minden szívdobbanásakor.

Tudta, hogy a szörny felé tart.

Itt van! – hasított belé a félelem és érezte, ahogy a lény fellépett az ágyára. Érezte, ahogy besüpped súlya alatt a matrac.

Ez egy farkas! – villant át az agyán. Hallotta a lélegzetét és érezte az állat visszafojtott leheletét a tarkójánál. Látta maga előtt, ahogy hátrahúzódik a ragadozó ínye, ahogy marni készül és hallotta azt a mély visszafojtott morgást, amit egy támadáshoz megfeszített testű fenevad szokott kiadni magából.

Nincs tovább! Moooooost! – üvöltötte magában és egy villámgyors mozdulattal benyúlt a párnája alá. A lámpa sehol! Újra és újra végigsöpört kezével a semmiben, míg meglett a fegyver és szembe mert fordulni a fenevaddal.

  • Kapcsold mááááár!– üvöltötte magában.
  • De nincs meg a kapcsoló!
  • Elkésel!!!– kiáltoztak egymással énjei. A szabályos szögletes formájú lámpa minden oldala egyforma volt.
  • Nincs itt, nincs itt, áááá!– nyüszített magában, míg kis ujjai a kapcsoló gombját keresték remegve.

És meglett. A szobát hirtelen betöltötte a lámpa derengő gyenge fénye. Még látta, hogy a hatalmas farkas leugrik az ágyról és menekül, de felfalja őt a fény. Feloldódik a semmibe és a szobát visszafoglalja a béke.

Várt még kicsit, aztán beleájult a kimerültség karjaiba és elaludt.

Attól a naptól fogva minden éjjel karddal álmodott. Minden éjjel kard volt a kezében és megtanulta, hogy álmában legyőzhetetlen. Nem volt annyi lény, ahány le tudta volna győzni őt, hiszen megtanulta, hogy a döntésben lakik a győzelem lelke. Hatalmas tanulság volt ez számára, mely elkísérte egy életen át.

Eztán, ha aludni tért, a lámpa mindig a kezében volt. Néha, mielőtt a szörnyek előmerészkedtek volna, bele-belevilágított a sötétbe mintegy megsuhintva párszor a kardját, hogy tudják a lények, hogy nem fél és kész megharcolni velük. Nem sok idő telt el és soha többé nem kellett az a lámpa.

De a fent világ nem változott. Teltek az évek és a kisfiú lassan megtanult mindent, amit a felnőttektől meg lehetett. Megtanulta elfojtani az érzéseit, hogy ne nevessék ki, ne csúfolják érte, vagy ne bánhassák miattuk őt. Megtanulta, hogyan kell hazudni és hogyan kell kicsikarni másokból azt, amit el szeretett volna érni. Megtanulta, hogy az élet nem más, mint félelem, hazugság és harc. Megtanulta, hogy aki gyengének látszik, azt eltapossák azok, aki félnek attól, hogy őket tapossák el. Minden nap látta, hogy az emberek hazudnak, hogy elkerüljék azokat a helyzeteket, amelyek megoldásához gyengék voltak és megértette, hogy az agresszió és a hazugság mind-mind a félelemből születik. Így hát elhatározta, hogy legyőzi a félelmet.

Egyetlen út létezik – gondolta. Erősnek kell lennem, hogy harcolhassak, és hogy féljenek tőlem, mert akitől félnek, azt nem bántják. Akitől tartanak, annak az oldalára állnak és így ő lehet a vezér, és aki vezér, az biztonságban tudhatja azt a kis kristálydobozt, amelyben a lelke lakik. Látható és láthatatlan páncélokat kovácsolt hát a teste és a lelke köré, hogy senki, de senki ne bánthassa őt és odabenn az a kis fény biztonságban legyen.

Teltek az évek és ez a kisfiú megkeményedett és megvalósított mindent, amit eltervezett ahhoz, hogy félelmetes legyen. Halálba kínozta a testét, de elérte, hogy fegyverré tegye önmagát. És igencsak jó fegyvernek bizonyult. Sokszor sok helyen kellett kiállni a megpróbáltatások és a harc fájdalmait, de egyre többen félték a tekintetét. Szavaiból is fegyvert faragott elhozva és felhasználva mindent abból a világból, ahol valaha nevelkedett. Félték őt és ő biztonságban érezte magát…

De minden alkalommal, amikor megküzdött valakivel, hogy megfélemlítse a többi ellenfelét is, nagyon sajnálta azokat, akikkel így bánt. Tudta vagy csak hitte, hogyha nem teszi ezt, akkor eltapossák, de ha megteszi, fájdalmat okoz másoknak. Furcsa szerzet vált belőle. Minden alkalommal, mikor megbántott valakit vagy éreztette erejét ugyan abban a pillanatban sajnálta is őket. Ha szemtől szemben állt valakivel csak egy dologtól félt, hogy mit fog érezni odabenn az a kis láng, ha végez az ellenfelével. Attól félt, hogy megszakad a saját szíve. Az utcai harcok egyre keményebbé és kérgesebbé tették azt a páncélt, ami lassan ő maga lett és egyre elszigeteltebbé, magányosabbá és szomorúbbá vált általuk a lelke.

Kint mindenki erősnek és bátornak gondolta, mert nagyhangú és határozott volt, de csak ő tudta, hogy odabenn sír az a kis lény, aki abban a páncéllal körbevett mellkasban lakik, aki továbbra is ugyan úgy fél, mint akkor ott éjjel a farkastól. Megértette, hogy élete végéig harcolhat odakinn, ha a lelke fél, ugyan úgy nem lelhet békét, mint azelőtt.

Volt egy furcsa vissza-visszatérő képe, mely megjelent előtte azóta, mióta a lámpával legyőzte a farkast. Látott egy kapcsolót valahol odabent a koponyája mélyén. Tudta, hogyha ezt a kapcsolót át tudná kapcsolni, akkor megszűnne minden félelem és szomorúság, mely egyre jobban eluralkodott rajta. Látta maga előtt az a kapcsolót mely elérhetetlen emberi kézzel, de valahogy mégis átkapcsolható lenne, ha összpontosítani tudná az akaratát, a figyelmét annyira, hogy az a kapcsoló engedelmeskedne neki. Teltek az évek és bár ez a kapcsoló formájában és tudatosodásában mindig újabb és újabb formát vett fel, nem tudott vele dűlőre jutni. Nem mozdult semmiért. Tudta és érezte, hogyha sikerülne átkapcsolnia ezt a valamit, bár semmi nem változna a világban – hasonlóan ahhoz a szobához, melyben kiskorában élt – minden jóvá és széppé válna és megszűnne benne a félelem és a szomorúság.

Évek teltek el és nyakába vette a világot. Kitette magát mindennek, ami csak félelmetes volt, hogy az akaratával legyőzze azt az érzést, ami nem engedte, hogy az a kapcsoló átbillenjen. Beállt a hadseregbe és farkasszemet nézett mindennel, ami csak kiolthat egy életet. Az utolsó pillanatig nézte, ahogy sistereg a gyújtózsinór maradék pár centije és figyelte önmagát. Nem. Nem akart meghalni. A félelmet akarta megölni magában. Éveken át minden hétvégén ott állt a repülőgép ajtajában négyezer méteren és figyelte azt a pillanatot, amikor elrúgja magát annak ajtajából és átadja magát a zuhanásnak. Figyelte, hogy ki az, aki fél és retteg benne. Figyelte, hogy a félelem mitől fél.

Ugyan azt érezte minden esetben. Csak a felszállás volt félelmetes és maga az elrugaszkodás. Ugyan úgy, mint mikor a farkassal harcolt. Mindig, mikor elindult a gép, érzete, ahogy átjárja a hideg, ami csontig hatol, és lassan átveszi az irányítást a teste felett. Megváltozik a légzése, izmai lassan észrevétlenül feszülni kezdenek és nyaki verőerében érezte szívének minden dobbanását, ahogy a ruhája nyaka hozzáért. Testét lassan átjárta valami jeges gyengeség és mikor eljött az utolsó perc ólomnehézzé vált az ejtőernyő a hátán. Felállt és figyelte maga körül az őrület jeleit. A nyitott gépajtóban tomboló légcsavarszelet, az üvöltő motorzajt, ami igyekezett elnyomni minden belső hangot, de ő csak figyelt. Látta a semmibe zuhanó testek pillanat alatt egyetlen ponttá váló sziluettjét, ahogy beleolvadnak az alattuk lévő városka térképszerű kontrasztjaiba. Egyre jobban és jobban tudott figyelni. Egyre jobban és jobban érzékelt mindent, mígnem eljött az a nap.

Épp nagy gonddal hajtogatta az ernyőjét mikor érezni kezdte a napfényt az arcán. Eddig is meleg volt, de most valahogy a szél megmutatta a napot neki. Valahogy más lett minden. Érezte a zsinórok szövésének érintését, a dohos ponyvák illatát és valahogy egyszerre hallott mindenkit maga körül.

Felbőgött a motor és a gép ismét nekilódult. Az ezer lóerő ugyan úgy borította a bent ülőket, mint előtte, a szél ugyan úgy tombolt, mint előtte, az arcok ugyan úgy a feszültséget mutatták, mint mindig ez előtt az ugrás előtt, de valahogy most nem jött a félelem. Ott volt vele, de nem mint a része, nem mint a rajta uralkodó érzés. Olyan volt, mintha Cerberos feküdt volna a lábainál. Ugyan olyan veszélyes, ugyan olyan kegyetlen, ugyan olyan gyilkos, mint előtte, de engedelmeskedett neki és nem moccant, mint valaha Hadésznek, az egyetlennek, aki megtudta szelídíteni őt.

Felállt, odalépett a gépajtóhoz és érzékelése túlmutatott minden eddigi élményen. Ott volt abban az egyetlen pillanatban. Érezte, ahogy az ajtóban lecsillapodik az orkán, megszűnik az üvöltő robaj és csak valami csendes erő marad helyette. Belelépett a négyezer méter semmijébe… Vele zuhant Cerberos, az ég madarai, a felhők és a létezés maga. Borzongatóan szabad érzés volt.

Még néhányszor ellátogatott a reptérre, de aztán hagyta, hogy más felé vigye az út, és soha nem beszélt erről az ugrásról senkinek.

Később megjárta a mélységeket és lemerült oda, ahová csak kevesen mernek. Bejárta a vízalatti barlangok és a hajóroncsok útvesztőit, hogy meglássa lakik-e még valamelyikben valami abból, amitől félhetne. Észre sem vette és egyszer csak azon kapta magát, hogy vezeti a mélység útjain azokat, aki szintén önmagukat keresik. Tudta, hogy sokan – ugyan úgy, mint valaha ő – nem is sejtik, hogy mit keresnek, csak tudják, van valami, amit meg kell találniuk. Pedig tán semmi nincs, amit meg kell találnunk. Tán semmi nincs, amit meg kell szereznünk, csak azt, hogy elmúljanak a félelmeink a félelemtől. Néha persze őt is megkísértette Cerberos aki fellázadt és egy-egy hirtelen, előjelek nélküli támadással ellene fordult megint. Ugyan olyan félelmetes volt, mint régen, abban a szobában. Ilyenkor nem tett semmit, csak elkezdte figyelni ismét és látta, hogy a figyelem megvilágosító fénye lassan eltünteti a szörnyek erejét, mint akkor, azon az éjszakán, ahogy a farkassal tette.

Évek teltek el és már nem félt semmitől bár Cerberos ugyan úgy vele volt. Ha indult, jött mellette, ha megállt, lefeküdt a lábai mellé. Voltak önfeledt pillanatai, de a félelem nem veszett ki az életéből. Egy idő után, már tudta, hogy mikor készül felszegni a fejét a vadállat. Egy idő után már meghallott azt a halk figyelmeztető morgást, ami megelőzte azt, hogy a vadállat felpattanjon, később már a lény lélegzetéről is megismerte, közeledik az a pillanat. Minden alkalommal ugyan annyit tett csak. Belenézett a lény szemébe és addig nézett vele farkasszemet, míg az vissza nem sunyta tekintetét a földre és a lába mellé nem kuporodott. Cerberossal a lába mellett látta többször, miként huny ki az élet és ér véget egy utolsó lélegzet. Megértette, hogy a halál az élet része ugyan úgy, mint a vasárnapi ebéd, a szeretkezés vagy egy kisgyerek mosolya. Nem félt semmitől, ami árthat neki, mert tudta, hogy bár a fenevad mindig mindenkivel együtt marad, elég csak rápillantani és nincs hatalma tovább. Talán csak egytől félt mégis…

Magától az élettől. Attól, hogy rosszul játssza végig a számára megadatott időt. Attól, hogy elpocsékolja és nem olyan dolgokra költi, ami igazán fontos…

És eljött a nap, mikor heteken át éjjel és nappal ült egy ágy mellett, amiben lassan elfogyóban volt egy élet lángja. Azé az életé, melynek ő volt a folytatója. Fogta a lassan kihűlő, aszott öreg kezet és próbált bátorságot adni ahhoz, amitől majd mindenki fél. Igyekezett segíteni abban, hogy az a másik farkas ne emelhesse fel a fejét abban az ágyban.

  • Annyira szerettem volna még a kislányokkal játszani.– suttogta erőtlenül egy este az a láng.
  • Tudom anya… Ez most így sikerült… Minden úgy van jól, ahogy történt.– válaszolta, de majdnem megszakadt a szíve, mert tudta, hogy mennyi idő, visszahozhatatlan érintés, szó és pillanat fájdalma volt ebben a mondatban.
  • Még annyi mindent szerettem volna elmesélni…– hangzottak el az utolsó szavak, de a folytatást elnyomta a morfium és lassan örökre kialudt a fény és vele együtt az ő farkasa is beleolvadt az értelmetlenség ködébe.

Még egy órán át fogta a kihűlő kezet és látta, ahogy az élet csendesen, de ellentmondást nem tűrő módján lépdel tova. Kezében a másodpercmutató a sétapálca és senki, de senki kedvéért nem áll meg, nem néz hátra, de még csak fel sem emeli a fejét, ha kérlelik.

Az idő az egyetlen, aki a „most”-ban él. Ő maga a most. Az egyetlen most, ami mindig jelen volt, mióta a világegyetem megszületett. – értette meg a tanulságot.

Nem tehetsz mást – gondolta – mint mégy vele, hogy le ne maradj mellőle, mert elvesztesz mindent. Ölelést, csókot, harcot és kinyújtott kezet.

Ettől a naptól kezdve minden nap kiült egy padra, hogy átengedje magát a jelennek, hogy meghallgassa önmaga gondolatait, és hogy helyet csináljon ezen a padon azoknak, akik egyedül nem tudnak megverekedni azzal a farkassal. Leült, hogy eljöjjenek hozzá és elhozhassák hozzá azt a lényt, amire nem mertek ránézni. Leült és várta a rettegőket, hogy megtanítsa őket arra, hogyan lehet harcolni a farkasokkal, legyenek azok bármilyenek.

Ajánlva ezt az írást kislányomnak, Lilinek a farkasok ismerőjének, aki ezt a farkast rajzolta nekem, aki már egy szelíd, védelmező farkas…

doragyula_ebredesek_farkas

 

Dora Gyula

Köszönöm, hogy erre jártál…!
_/\_

 

Ha szeretnél az ismerőseid között tudni, akkor nyugodtan jelölj be. Megtisztelsz.

Ha tetszett amit írtam, hálás lennék, ha egy kattintással jeleznéd ezt nekem a LIKE gombon. Nekem ez sokat jelent…

Ha az Ébredések facebook oldalán csatlakozol hozzánk, olyan írásokkal is kapcsolatba kerülhetsz, melyeket itt nem teszek közzé.

 

Ha szeretnéd, hogy elküldjem neked a következő írásaimat, vagy értesülj a programokról, kérlek kattints a gombra. Nyugodj meg! Adataidat senki más nem látja vagy kapja meg és egyetlen kattintással bármikor leiratkozhatsz.

 

Olvasnék még tőled

 

 

Facebooktwittergoogle_plusmailFacebooktwittergoogle_plusmail

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.