A spiritualitás nem út

Hasonló írások erről: Spirituális | 0
Facebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagramFacebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagram

Ülök a padon és azon gondolkodom, merre van az út… Merre van az az út, ahol emberek egymás kezét fogva együtt tudnak menni, hogy békében, jólétben olyan életet éljenek, ahol – ha van – megnyílik valamiféle transzcendens kapu, ami egy másik tudatszintre emeli az ember pusztító, versengő, harácsoló énjét. Nem tudom, hogy van ez, de jó lenne megtalálni… Jó lenne, mert ami felé tartunk, az biztosan valami olyan felé visz, ahol egyszer csak átszakad valami és mérhetetlen pusztulás lesz az eredménye. Olyan pusztulás, amelyben már nem lesz idő semmire.

Mióta az ember nyomot tudott hagyni maga után, mióta üzenetet tudott hagyni az elkövetkező korok emberének azt látom, hogy ez a kérdés ott lebegett az emberek szeme előtt. Mindig voltak, akik keresték, kutatták azt, hogy hová és hogyan tovább.Mindig voltak törekvők, aki életek munkáját ölték bele abba, hogy tudatosabbá váljanak és segítsék azokat, akik lemaradtak ebben.

Ma is vannak.

Több ezer év alatt megismertük a tudat olyan mélységeit, amelyeket csak ember megismerhetett. Van ezernél több szent könyvünk, milliónyi tikos és nem titkos tan, ami mind-mind arról szól, hogy hogyan lehet felemelkedni erről a pusztító szintről és hogyan lehetne megteremteni egy világot, amelyben nem csak béke, de valami olyan is létezik, ami több, mint amit ma gondolunk arról, hogy mire képes a tudat, a morfogenetikus mező, az energiák és még a fene tudja mi.

3000 éve küzdünk valami ilyen világért és megértésért, de valahogy nem lett tőle jobb a világ…

Valahol, valami mindig félrement, valahol valami mindig átíródott, valahol valami mindig megakadályozta, hogy ez a tömérdek tudás eljusson az emberekhez, vagy ha eljutott is, valami megakadályozta, hogy az emberek magukévá tegyék, integrálják és használják, éljék ezt a mérhetetlen sok tudás és jobbá, többé, „emberebbé” és aztán valami többé váljanak.

Elolvastam sok könyvet, meghallgattam sok embert, ami semmi ahhoz képest, amit leírtak már, de mégis azt látom, hogy igenis elérhető lenne, hogy létrejöjjön az a nagy paradigmaváltás, amiről ma beszélünk. A bosszantó, hogy mások, akikkel naponta beszélgetek, szintén így látják, gondolják, vagy hiszik. Látnak így, látnak úgy, de mindenki érzi, hogy lehetséges lenne valahogy. Mindenki arról beszél, hogy most van a Nagy Paradigmaváltás…

De hát erről beszélnek 2-3000 éve!!! – kiált fel bennem a másik énem és úgy érzem, igaza van.

Minden korban várták a nagy áttörést, ahol majd eljön a megvilágosodás, eljön a messiás, eljön a próféta, eljön a… Lehet, hogy ott is volt, lehet, hogy el is kezdődött és mi mégis csak itt ülünk a kihasznált, kizsákmányolt, atomjaira hasított, elszigetelt nyomorunkban és nem megy… Nem megy az a Nagy Változás, amit több ezer éve várnak az emberek.

Ha tényleg így van, ha tényleg igaz, ha tényleg voltak Buddhák, avatárok, Mózes, Jézus, Mohamed, nagy lámák sora, Assziszi Szent Ferenc, Krishnamurti, a Rózsakeresztesek, a Szabadkőművesek akkor hogyhogy nem látom körülöttem a boldog világot? Ha az Esszénusok tényleg tudták, ha Saibaba, ha Sri Chinmoy élte és éli, akkor hogy nem tud működni ez kollektíven az egész világban? Miért van „berohadva mindenki merkabája”, miért kell mindenki „csakráját nyitogatni”, miért „nem áramlik bennünk a csí”, miért…? Ha tényleg él a Teozófiai Társaság tudása, és ha tényleg létezik a Tao útja, a Zen csendje, ha tényleg itt vannak körülöttünk a Mesterek, az angyalok és ki tudja még hány ezer – általam ezer életet alatt sem elolvasható – könyvbe foglalt tudás, akkor hogyhogy itt ülök ezen a rohadt padon és azt látom, hogy nem jutunk semmire? Hol megy ez félre mindig, hol veszik el, hogy nem épül be soha, hogy nem értük el 3000 év alatt a kritikus tömeget, ami aztán átbillenti a többit? Ez csak egy álom, marhaság, buta emberek önámítása, hogy legyen magyarázat az elbaszott életükben arra, miért nem tudnak fordítani semmin és miért élnek, kihasználva, nyomorban vérszívó terhek alatt, mint a vágóállat? Nem tudom…

Valahol valami nem stimmel és egyetlen ember van, aki megadhatja nekem a választ…

… Egyetlen ember… és az sajnos én vagyok.

Hogy el fogok veszni, mint annyian eddig? El… Ez a legvalószínűbb. Egyedül biztos… Azt sem tudom, merre induljak!

Valamerre el kell indulni és menni kell! – mondhatja bárki és mindenkinek van erre tuti válasza.

Értem, de merre? – kérdezem én.

Vár a templom! – mondja erre azonnal milliónyi hívő a világon. Hinni kell és Isten megsegít!

Értem. Isten templomában építettünk egy külön helyet, ami kicsit „templomabb”, mint a templom, hogy segítsen a zajban Istenre figyelni. Értem. Hol kereszt, hol félhold, hol csillag, hol szvasztika, hol ezer más van a tetején. Mind azt mondja, hogy az övé az egyetlen út. Értem… Mi legyek? Keresztény? Muszlim? Zsidó? Hindu? Menjek el a Hit Gyülekezetébe? Mit kezdjek azokkal a korátokkal, hogy mindegyik nevében milliókat öltek és ölnek meg ma is. Hogy higgyek az egyházakban, mikor látom, hogy olyan korlátok vannak beépítve mindegyikbe, ami által az a végső ugrás nem lehetséges, mert annak a végső ugrásnak korlátok, elválasztások és megkülönböztetések nélkülinek kell lennie, ahol az ember majd valami újat megtapasztalva lép egy másik szintre és általa válik jobbá – jóvá? Mit kezdjek azzal, hogy mindegyikben mások a korlátok és ezek ellent is mondanak egymásnak, de sokszor még maguknak is. „Ne ölj!” – kivéve a hit védelmezése érdekében. Akkor lehet gyereket is… Tényleg igaz lehet, hogy eljöttek ide a teremtő szószólói és egymásnak és maguknak ellentmondó dolgokat mondtak? Pont ide a tizenhárom és fél milliárd éves világegyetemünknek arra a bolygójára, ami egy olyan galaxisban létezik, ami hatszázmillió hasonló naprendszert tartalmaz és ez a galaxis úgy veszik el abban a halmazban, amelyikbe tartozik, hogy alig lehet megtalálni, pedig az a halmaz is csak a feltérképezett világegyetem egy elvesztett pontocskája. Tényleg ennyire kitüntetett és különleges a mi egyházunk (mindenkinek a sajátja), míg a másik száz az ördög műve…? Nem tudom…

De ott a másik oldal is. Voltak és vannak, akik tényleg naggyá lettek a hit által és utat mutattak. Voltak Assziszi Szent Ferencek, Teréz Anyák, van Böjte Csabánk és voltak előttük sokan olyanok is, akiket én nem ismerhetek, mert máshol, más világok vallásban éltek. Igaz… Majd mindegyiknek meggyűlt a baja a formális egyházzal. Ők valahogy megtalálták a hit igaz ösvényét az egyházuk sztrádáján. Látok hívő embereket is, akik teszik a dolgukat amennyire tudják. Van sok keresztény, muzulmán, zsidó barátom és akad néhány hindu és buddhista. Ugyan arról beszélnek. „Jó lenne, ha…!” Mindegyik ugyan azt az utat járja, csak más templomban imádkozik. Ezek azok az emberek, akikkel egy asztalhoz ülve soha nem hallom, hogy a másik vallásában melyik szent irat hol mond marhaságot. A pozitív részeket emelik ki, a jobbítást keresik és csendesen szégyenkeznek egy-egy általuk is ismert történeti emlék, vagy jelenkori esemény, „szabály” esetén. Szerintem ők csak azt a nagy valamit keresik, mint sokan mások és elfogadják, hogy a hit útja bár messzire vihetnek, nem tökéletesek, mert emberek írták és írják.

Hogy az egyházakkal miért van sokaknak baja, azt látom. Azt is látom, hogy ennek ellenére hogyan lehet megtalálni általuk valamit. Nem tökéletes, de jobb, mint a semmi. De akkor miért van, hogy több ezer éve nem tudtak sem a vallások, sem a híveik úgy hatni, hogy jobb legyen a világ? Mert az ember rossz, gonosz, gyarló és gyenge? Lehet… Vagy a módszer rossz, vagy a próbálkozás hiába való. Ha egy gépelem nem működik, akkor vagy az út rossz, ahogy előállítottuk és azon kell javítani, vagy az anyaga nem alkalmas arra, hogy betöltse a feladatát. Sajnos a mi esetünkben az anyag nem kicserélhető, mert az anyag itt most mi magunk vagyunk. Szóval, ha mi nem vagyunk alkalmasak egy kollektív ugrásra, és az a néhány, akinek sikerült csupán génmutációs véletlen, akkor mindegy. Megyünk a levesbe, mert az evolúció teszi a dolgát. A nem életképes kipusztul. Vicces… A dínók primitív lények ugye? 200 millió évig húzták… Nekünk úgy néz ki, egy sem adatik meg. A barátaim elmennek a templomba hetente, van ki naponta. Imádkoznak, hisznek és kérnek. Van, aki naponta többször… Kevés lenne? Én nem járok templomba, vagyis mindegyikbe járok. Hol itt üldögélek kicsit, hol ott. Legtöbbször itt a padon. A barátaim mégis pont úgy élnek, mint én, pont ugyan úgy szívnak, mint én és pontosan ugyan azok a kételyeik, vágyaik, kétségeik és félelmeik, mint nekem. Szóval… Fene tudja…

Látom, hogy van a templom csendjében út, lehetőség és itt-ott még eredmény is, de nem látom, hogy a templom lenne a megoldás. Valami hiányzik onnan, ami bevonzaná a kint maradt milliókat. Valahogy nem sikerül onnan hazavinni a „mindennapi lelki kenyerünk”-et sem vagy csak keveseknek.

Várnak az ősi, titkos szellemi közösségekahol a vallás korlátai nélkül hatalmas tiszta tudás van elrejtve.

Jó… Megyek… De hát titkos… De hát el van rejtve.

A kereső előtt megnyílnak a kapuk…

Értem. És hová vezetnek? Elég sok dolgot láttam ahhoz, hogyha nem látok legalább valami használható részt, óvatos lennék én egy kicsit, ha megengeded. Miért nem lehet nyílt és szabad a tudás, ha az jóra való?

Mert lehet rosszra is használni…

És honnan tudhatom, hogy épp nem ez az, ami a sötét oldalra vezet? Kicsi vagyok és tudatlan… Találkoztam élő papokkal, akikből hihetetlen bölcsesség áradt. Láttam szerzeteseket, tanítókat, akik élték azt, amiről beszéltek. A ma nagy „titkos beavatottjai” jól álcázzák magukat. Egyet sem ismerek. Akit pedig ilyen címmel ismerek, az pedig – szerintem – csak helyhiány miatt maradt ki a Lipótmező szerető, ámde zárt gondoskodásából – ha érted mire gondolok. Ne haragudj, inkább mennék tovább…

Bár… Bár amiket olvastam a nagy rendek és társaságok titkos tudásáról, erőkről, energiákról, az sok okos, építő és hasznos és használható dolgot mutatott. De ha az a nagy titkos tudás tényleg segít, miért nem terjedel? Én biztos vinném a barátaimat, ha találnék valakit és meghallgatva őt nem kezdenék titokban mosolyogni.

Várnak a New Age tanok modern szemléletei! Lépd át a régi korlátokat! Itt lerázták a vallások dogmáit, a titkolózás ködét és a tiszta fény, az energiák áramlása és mesterek tanítása közvetlenül hozzád jut el. Válj csatornává és hozzáférsz minden tudáshoz!

Jó… Ez jó. De mi van, ha úgy érzem, hogy én nem vagyok elég tiszta ahhoz, hogy ezek a tudások eljussanak hozzám anélkül, hogy összekeverednének bennem azzal a sok szeméttel, ami bennem van? Mi van, ha az én spirituális koax kábelem sérült, vagy rossz a csatlakozója és tele lesz zajjal és az a kép, amit látok nem az, ami fentről elindult? Mi van, ha tiéd is az?

Bíznod kell az intuíciódban!

Hát… Nehezen megy. Nehezen, mert azt látom, hogy ma az intuitív „csatornákon át” olyan mennyiségű zavart közvetítenek az emberek, ami közelebb jár a káoszhoz, mint ami a világ teremtésekor létezett. Emberek tömegei nyilatkoztatnak ki dolgokat, melyeket egyszerű tiszta érdeklődéssel feléjük fordulva is hiteltelennek találok. Honnan tudhatom, hogy az, amit nekem küldenek, az nem oldódik fel abban a zavarban, ami én magam vagyok és nem egy bolond szólal meg általam, ha kinyilatkoztatok, hanem egy avatár vagy angyal üzenete? Én, egyedül, kontroll nélkül ehhez kevés vagyok.

Gyere el és megtanítjuk!

Igen… Látom. A ma spiritualitása tele van olyanokkal, akik tiszta csatornák, akikhez elérnek az üzenetek, akik minden kérdésre tudják a válasz és ezt 2-3 hétvégi tanfolyam alatt át is tudják adni. Mesterek, beavatottak, tanítok sora születik minden hétvégén pár tíz vagy százezer forintért… Bocs, de elég nekem a saját káoszom, nem biztos, hogy nyakamba venném még másét is.

Bár… Bár igen is találkoztam tisztán látó emberekkel, akik érzékeltek valahonnan olyan dolgokat, amelyek létezőkké váltak. Én ültem 2005 júliusában este egy teázóban Sharm el Sheik taxiállomásától pár méterre, amikor a velem lévő nő 2 óra békés beszélgetés után hirtelen összeomlott és egy perc alatt remegve és zokogva könyörgött, hogy azonnal menjünk onnan. Ő sem értette miért, csak menekült. Egyiptomi nyári este volt. Lágy szellő, illatos vízipipa füst járta át az utcát. Kettő azaz tényleg kettő perc múlva egy bomba széttépett 200 ember azok közül, akik ott maradtak… Ha akkor nem hiszek neki, most nem élek… Látom, hogy léteznek energiák és daganatok tűnnek el napok, hetek alatt, de akkor miért nem válik ilyenné a világ…?

A pszichedelikus utakon közvetlen kapcsolatod lesz azokkal a tanításokkal, érzésekkel, megélésekkel melyeket az ego és a korlátozott elme nem tud befogadni, mert tisztává tesznek és nem hat a belső zaj! Gyere el a szertartásainkra!

Rendben. Megvolt. Körbenézek az ayahuasca, a fű, az LSD és a gomba útjain és nem tudom, hogy mi megértés és mi az, amit belemagyarázok. Mi egy másik megélés és mi hallucináció. Mi a nagy szellem tanítása és mi a bennem felgyülemlett zavar képi kivetítése. De tán nem is ez a baj. A baj ugyan az, mint eddig minden kérdésnél: Miért nem lett tőle élhetőbb a világ, hiszen ezeket a szereket több ezer éve használják? Állandó használatukba elvesznek az emberek, de ha sohasem próbálják ki, kimarad a megismerés egy szegmense. Nem tudom… Azt hiszem, keresnem kell tovább…

Bár… Bár ismerek nagy írókat, akik 20 év füvezés alatt hoztak létre nagy műveket és építő közösségeket. Az utca tele van I Phone-al, és Steve Job nagyot alkotott pedig egész életében használt szereket és épp az alkotáshoz. És igen… Látok olyanokat, akik okosan használják. Nem törnek be, nem bántanak másokat, nem rabolnak, nem agresszívek és éveket beszélgetek át velük olyan filozófiai gondolatokról, amit az alkohol órák alatt eltörölne mindenkiből. Pedig az alkohol legális…

A tiszta tudat megismerésea tudatosság növelése a legjobb út. Nincs szükség szerekre, csak az elmédre és arra, hogy lásd az Igazságot. Vár a buddhizmus, ahol nem foglalkozunk istennel!

Az jó… Kicsit már kezdenek sokan lenni az egyetlen igaz istenek és egyetlen igaz küldötteik és kiválasztott népeik. Pedig még Odinnal, Zeusszal és Luciferrel nem is foglalkoztam… Ülök csendben a padon, az én meditációs párnámon és nézem az embereket, akik rohannak… és jönnek a mondatok: „Igen. Én megtaláltam az utat. Igen. Én különb vagyok tőlük, mert felismertem a tiszta tudat fényét. Én képes vagyok eggyé válni az univerzummal.” – jutnak eszembe azok a mondatok, amelyeket naponta hallok a gyakorlóktól. Aztán magamra gondolok… És ÉN? Én, én, én… Én egy hülye vagyok. – jut eszembe és egy fanyar félmosoly fut át a számon. „Én…” Jaaja istenem… Ha vagy, segíts már basszus, mert nagyon úgy érzem, hogyha vagy, akkor nagyon megbonyolítottad a világot, vagy nyerítve röhögsz rajtunk…

Pedig azért itt is van valami. Nézem, ahogy az Öreg Láma mosolyog a képeken. Béke van az arcán. Köszönetet mondd azoknak, akik nehézségeket gördítenek az útjába, hogy ő meghaladhassa azokat és gyakorolhassa, hogy olyanokat is szeressen, akik ártani akarnak neki. Pedig nincs hazája, megöltek rengeteg őt követő és benne bízó szerzetest Tibetben. Lerombolták mindannak a legnagyobb részét, ami ennek a csendnek a hordozója volt valaha. Hány ezer halott szerzetesre rettegésére és kínjára lehet érzékeny egy ilyen lény, mint Ő? … és csak megy, beszél a szeretetről és a tudat fényéről. Legfeljebb csak sejthetem mennyire hatalmas lehet Ő legbelül és hogy a tudata tisztasága hány millió embernek adhat erőt.

Olvasok Zen könyveket és néha szikrákat találok a buta fejemben általuk. Aztán persze elmúlnak és ugyan úgy, mint te is, széttépve ülök a padon és nem értem, hová tűntek. Rohannom kellett és pénzt kellett keresnem – mint neked, beteg lett a gyerekem – mint neked, hazudoztam, csaltam – mint te. Mert ilyen vagyok? Lehet… Mert ilyen a világunk és ebben a darálóban elfogy az a fény odabentről, ami megvilágítaná a tetteimet, az érzéseimet és a szavaimat? Lehet… De ezt az utat sem hagyja járni az élet. Olyan legigazabb igaz-igaz módon biztos nem…

Vár a szolgálat útja! Ne foglalkozz az „én-eddel”! Segíts másokon és megélheted a kegyelmet.

Jó! Megyek! Fut alattam a mentő, törölgetem a beteg szenvedésében összehányt ruháját, az arcát. Igyekszem időben az orvos kezébe adni, amire szüksége van. Küzdök magammal, hogy másokért tegyek. Vége a szolgálatnak. Az orvos kezet fog velem és érzem, hogy az a „köszönöm a szolgálatot” őszinte a szemében, mikor az enyémbe néz. Érzem, hogy belül hiszi ezt az utat. Még segítek a gépésznek rádugni a kocsit a töltőre, hátba ver, kacsint. Látom, hogy ő is azért van itt, mert emeli. Elindulunk haza. Leülök a Duna-parton, nézem a vizet és jó. Jó, mert valakinek segítettem valami kicsiben. Jó, mert elismertek és ez jó a kis egom-nak is. Látom a csapdát benne, kicsit kinevetem magam, de emel is. Tényleg jobban érzem magam. Jönnék holnap is, de nem megy, mert dolgoznom kell. Holnap után is és az után is jönnék, de akkor sem tudok… Aztán lassan szétszed az élet megint és ugyanúgy érzem magam, mint 2 hete. Ez így kevés. Nem áldozhatja mindenki az egész életét a szolgálatra. Én meg akarok tartani valami abból a sok jóból amit eddig találtam, de az élet ledarál megint.

Bár… Bár hatalmas tetteket hajtottak végre azok, akik összeszedték a szegényeket, vagy egész életükben önként alázattal ápolták a betegeket. És élnek ma is ilyenek. A ma egyik számomra élő szentje, Böjte Csaba testvér. Hatalmasok ők a szememben és hatalmas béke van az arcukon. Szóval… van azért ebben valami… És látok embereket, akik tesznek másokért, gyerekekért, esélytelen cigány falvakért, bűnözőkért, alkoholista csövesekért, drogosokért, kóbor kutyákért. Kell lennie ebben valaminek, de valahogy ez kevés nekem ahhoz, hogy átemeljen…

Elmegyek szerzetesnek. Ott egész nap a transzcendens keresésével tudok foglalkozni! Ott minden nap annyit teszek magamért és másokért amennyit csak talpon kibírok. Ott nem számít a holnap. Megtehetem, hogyha nincs adomány, éhes legyek és ne aggódjak. Nem ciki, ha szakadt lesz a csuhám, a keszám, a szárim, a mindegy mim… Béke lesz, elfogadás és egyé válás.

De… De ott az a két kislány. Hová lesznek nélkülem? Ki vesz nekik cipőt, ki viszi el őket sétálni a parkba, ki fürdik velük nevetve a Balatonon? Kinek a vállán sírnak, ha elmegy az a fiú és nem értik miért? No és persze ki üti agyon azt a fiút, ha tróger lesz velük…? Persze. Ez most vicc, de komolyan… Ki magyarázza el, hogy hogyan váljon Nővé? Olyan igazi szép, finom, befogadó, szeretnivaló, gondoskodó és bölcs nővé, amit egy igazi férfi értékel majd? Ki mondja el a saját életén keresztül megmutatva, hogy hol és hogyan lehet tönkretenni életeket? Ki, ha nem lesz apjuk? Nem… Sajnos ez sem megoldás. Legalábbis még vagy 10 évig nem…

Fakír leszek – jut eszembe és kínomban nevetnem kel. Veszek egy szöges ágyat vagy felvétetem magam az Opus Dei-be és kötök egy cilíciumot a combomra. Az megy otthon is. Addig kínzom majd magam, míg a test kínjait legyűrve nem marad más, mint a tiszta transzcendens egyé válás vagy Isten jelenléte vagy valakié. Igaz… A gyerekeket valószínűleg 3 hét után elviszi a gyámhatóság, mivel apuka nem beszámítható, én meg a Lipótmezőn végzem és nem azért, mert akár ez nem vezethet valahová, hanem mert a ma társadalmában nincs jogod magaddal azt csinálni, amit akarsz. Muszáj lesz ennem, mert csövön táplálnak majd, a szöges ágyam helyett lesz gumiszoba, a cilíciumot is lecserélik majd kényszerzubbonyra és ugrott az egész. De az is lehet, hogy legyengülök és előbb elvisz valamilyen betegség, mintsem elérnék bármit, mint ahogy az lenni szokott, az indiai fakírok ezreinél, csak róluk nem beszél senki. Hát… Ez az út biztos nem integrálható a ma világába – szerintem. Szóval megértem, miért nem terjed manapság.

Kiköltözöm egy Amish közösségbe. Nem marad más, mint összeszedem a szeretteimet, elmegyek oda, ahol az emberek együtt élnek és Isten kertjében keresik annak hangját. Megbékélnek azzal, hogy az Isten által teremtett föld táplálja az életüket. Élek majd egy zárt világban, ahová nem engedik be az ördög műveit. Együtt dolgozom majd mindenkivel és mindenkiért. Ha egy fiatal pár egybe kel, a közösséggel együtt segítek felépíteni a házukat, ha születik valaki, együtt vigyázzuk a lépteit és ha megöregszik, mindenkivel együtt részt veszek a gondozásában. Nem engedjük meg, hogy Isten templomába bárki beavatkozzon vakcinákkal és elutasítjuk a modern technika vívmányait.

De akkor ez a korlátozás megfoszt majd engem is mindentől, amit az ember létrehozott és jó. Életek veszhetnek el, ha csak vért kellene kapnia valakinek vagy egy infúziót, és arcom verejtékével végzek majd olyan munkákat, amelyeket már száz éve gépek végeznek és végezhetnének azért, hogy én még többet lehessek azokkal a szeretteimmel és azokkal a gondolataimmal, amelyek nekem fontosak. Nem… Azt hiszem, hogy ez sem jó út nekem… Én nem akarok a középkorban élni, ha már idáig eljutottunk.

De… De azért ők mégiscsak megcsináltak valamit abból, ami az együtt ereje, a közösség védelmező mivolta, amire ma mi nem számíthatunk a világban. Valami olyan életet élnek, amire én is vágyom, ahol a holnap biztonsága, az öregségem megbecsültsége, a gyerekeim jövője előre tudható és naponta érdemes felkelni azért, hogy Isten kertjében ásóval a kézben műveljem a földet…

Akkor Somogyvámos és a Krisna-völgy? Nem. Én egy modern, érző és építő ember akarok lenni. Nem akarok száriban járni Európa közepén, mert a lélek nem kívül, hanem belül laki és szerintem ez nem kell hozzá…

De voltam ott és néztem, ahogy az emberek békésen sétáltak és együtt voltak. Én meg nem tudom, hogy ki lakik a szomszédban és ha becsöngetnék, hogy „Helló! Jöttem egy kis dumcsira, vagy, hogy meditáljunk.” Lehet, hogy kihívná a rendőrséget, mert az emberek már félnek…

Nem tudom… Nem tudom, hogy merre. Pedig mennyi és mennyi út lehet még, amiről én nem is hallottam és soha nem is fogok, mert itt ülök egyedül a padon és ha meg is találnám a google oldalain amit keresek, egyedül semmi vagyok…

Talán… Talán ez a baj. Talán az a baj, hogy minden spirituális út elutasítja a matérium fontosságát és mindenki csak azt keresi, hogy ő és a transzcendens hogyan kapcsolódhatna össze. Talán az a baj, hogy ezek az utak elfelejtik összekötni az embereket azáltal, hogy utat mutassanak nekik abban is, hogy hogyan lehet együtt egy olyan világot teremteni, ami élhető, jó, vigyáz a földre, ahol elkerülhető, hogy a hatalmasok kisemmizzék a kis embereket. Egy olyat, ahol azt is megmutatnák, hogy együtt összefogva mekkora tudás és erő rejlik bennünk és hogy lássuk, a világunk technikai része mennyit tudna nekünk segíteni abban, hogy tényleg legyen idő arra, hogy esténként paprikás krumplit főzhessünk együtt, mert az együtt, az jó. Ezek a spirituális utak beszélnek az „együtt”-ről, de ez csak szó marad. Senki nem szervezi meg, hogy a szomszéd kerítését együtt javítsuk meg és senki nem kéri meg a közösség valamely területen nagy tudású tagját, hogy beszéljen pl. arról, hogy miért öngyilkosság a svájci frankos hitel, vagy miért vigyázz az XY bróker céggel. Nem beszél és nem tájékozott senki abban, hogyan lehetne rezsi nélkül működő házat építeni vagy olyan közösséget létrehozni, amibe a befolyt közösségi vagyont nem viszi el a NAV, mert nem tudjuk, hogyan kell lepapírozni. Nem. Nem mond senki semmit arról, hogy hogyan legyen élhetőbb a világ, csak isten lábát rángatjuk, az angyalok tollát fosztjuk, Mohamed próféta – béke legyen vele – Jézus Krisztus, vagy Buddha nevét emlegetjük és nem csinálunk semmit, hogy ne nyomorodjuk be abba, hogy legyen heti 2 órán arra, hogy keressük azt a valamit, azt a Nagyot, azt a Transzcendenst. Ha ezek a spirituális utak ösztönöznék az embereket arra, hogy a világunk rendszereinek formálását is a saját kezükbe vegyük, sokkal jobban működne a világ. Ma kihelyezzük és másokra bízzuk életünk irányítását, és azok az emberek, akikre rábízzuk, sokszor épp azért tudnak vele visszaélni, mert mi nem élünk ezzel a kötelességünkkel. Ha ezek a spirituális utak azt is felismernék, hogy ha van Isten, akkor biztosan nem viccből teremtett egy olyan világot, ahol oly roppant égitestek születnek, amelyekben nemhogy a Napunk, de a naprendszerünk is elveszne. Akkor isten nem teremtett volna valami olyat, amiből gyógyszert, szikét, ékszereket és internetet lehet létrehozni.

De teremtett, vagy létrejött a tudat kivetülése által vagy nevezd ahogy akarod – azaz VAN!

Nem tudom, hogy van-e isten vagy bárki… Nem tudom, hogy a tudataink milyen mezőkké állnak össze és hogyan hatnak. Valami azért gyanús, de ha körbenézek igen is van anyag. Ez az anyag itt van ezen a síkon és még ha nem is más, mint állóhullámok összegződése és valójában nem úgy anyag ahogy eddig gondoltuk, de akkor is befolyásolja az életemet. Ha létezik Isten, miért olyanra teremtette az embert, hogy csak az anyag megszerzése, befogadása és átalakítása révén tudja fenntartani a lélek hordozó porhüvelynek a létét, amit testnek hívunk? Ha testünk anyagokat alakít át, hogy éljen, akkor miért lenne baj az, hogy foglalkozunk az anyaggal is? Ha az anyag az ördög műve miért mégy dolgozni, orvoshoz és veszel kiflit reggel a gyereknek? Igen, lehet, hogy az a feladat, hogy legyőzzük az anyag béklyóját… Lehet. Lehet, hogy nem. Erről a szintről nekem csak az látszik, hogy amíg nem békülünk, ki az anyagi világgal, akkor az megöl, széttép és elszívja a mindennapok kenyérharca azt az erőt, amivel megtalálhatnám Isten igazi kertjének kulcsát – vagy a fene tudja kinek a mijét…

Azt látom, hogy a legtöbben, akik csak a lélek útjait keresik, sohasem tudják kinyitni a kapukat, mert azok vasból, aranyból, értékpapírokból, betegségekből, nyomorból, elnyomásból és éhezésből álló lakatokkal vannak lezárva…

Kedves hívő barátaim! Ha én testből is állok, és ha ez tényleg Isten temploma, akkor nekem vigyáznom kell ezt az építményt – nem? Akkor nekem figyelnem kell arra, hogy összefirkálják-e a falát, ellopják-e belőle az oltárt és tele tömik-e szeméttel a szentségtartót, mert pontosan Isten teremtette olyanra, hogy így működjön… – vagy nem?

… és vigyáznom kell arra is, hogy a mellettem álló templomot se rabolhassák ki és a templom kertjére is vigyázzak és ebben a pillanatban ott állok, hogy nem tudom meghúzni a határt. Mert a Nagy szellem kertjébe beletartozol te is, a politikusok is, a TB is, a bankok is, a NAV is ahol rettentő nagy a kupleráj és ki kéne ganéznunk…

Lehet, hogy először elég lenne egy kis kerítés, amin belül rendet raknánk, hogy jöhessenek mások is és kereshetnénk benne együtt azt a valamit, amiről háromezer éve beszélnek… Nem tudom…

A lélek útjain számtalan felfedezendő csoda várhat minket, mely valahová olyan helyre visz, amit el sem tudunk képzelni. Legalábbis én biztosan nem. Olyanok, amelyekre soha nem lesz időnk vagy erőnk, mert meg kell etetni a gyereket, mert kell a gyógyszer, mert kell a… És ne gyere nekem azzal, hogy ez kapzsiság. Olyan is van… tudom. De ez maga az élet. Az élet naponta elénk tartja a tükröt. Az anyag létezik… – legalábbis ezen a szinten biztosan!

Azt hiszem, hogy amíg tagadjuk az anyag létezését, de naponta meg kell harcolnunk vele, hogy munkánk legyen, hogy legyen TB és kijöjjön a mentő, ha baj van és ezer más dolog, akkor kilépve a templom áhítatából, a szellemi közösségek mélyéről, az új tudások csoportjaiból, a nagy szellem szertartásairól, a meditációból, a szolgálat vagy szerzetesi cella építő energiájából mindig elveszítjük a csatát…

… és ez így van már több ezer éve.

… és ezen az úton így is marad.

A spiritualitás – azt hiszem – önmagában nem út…

Akkor hogyan…? – kérdezed.

Nem tudom. Egyszer egy bölcs embert kérdezett meg a fia.

  • Apa! Szerinted van Isten?
  • Nem tudom fiam, de azt láttam, hogy azok a társadalmak, ahol úgy tartották, hogy nincs, mind felégették magukat…

Én sem tudom… Szeretném, ha a gyerekem megismerhetne minél több dolgot a világon akkor is, ha nem juthat el oda. Szeretném, ha nem azért kéne dolgoznia, hogy befizesse az adót és a csekkjeit. Szeretném, ha olyan élete lenne, ahol lenne ideje magár, mert a technika, a tudás segíti az életét és nem a technika megszerzéséért küzd egy életen át. Szeretném, ha boldogabb és könnyebb élete lenne, mint nekem, de ebben a világban nem lesz. És szeretném, hogy életét ne egy “idült üdvözült”-ként élje le, aki a spiritualitásba menekül, hanem meg is találna belőle valamit…

Jó hely ez a pad. Holnap is kiülök ide és gondolkodom tovább Isten, a Nagy Szellem az Egyetemes Tudat – vagy nevezd, aminek akarod – által teremtett Anyagról – ami tudom, hogy nincs, még akkor is ha leszaladok érte reggel a boltba és kifli formájában ott mosolyog a gyerek tányérján.

 

Dora Gyula

Köszönöm, hogy erre jártál…!
_/\_

 

Ha szeretnél az ismerőseid között tudni, akkor nyugodtan jelölj be. Megtisztelsz.

Ha tetszett amit írtam, hálás lennék, ha egy kattintással jeleznéd ezt nekem a LIKE gombon. Nekem ez sokat jelent…

Ha az Ébredések facebook oldalán csatlakozol hozzánk, olyan írásokkal is kapcsolatba kerülhetsz, melyeket itt nem teszek közzé.

 

Ha szeretnéd, hogy elküldjem neked a következő írásaimat, vagy értesülj a programokról, kérlek kattints a gombra. Nyugodj meg! Adataidat senki más nem látja vagy kapja meg és egyetlen kattintással bármikor leiratkozhatsz.

 

Olvasnék még tőled

 

 

Facebooktwittergoogle_plusmailFacebooktwittergoogle_plusmail

Fontos nekünk a véleményed, írd meg bátran!