Tizenegy és fél bár

Hasonló írások erről: Búvár | 0
Facebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagramFacebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagram

doragyula_ebredesek_tizenegy_es_fel_barHát ismét eljött ez a nap… Néhány férfi újra próbára teszi a lelkét, az elméjét, a testét, a hitét és az akaratát. Hetek, hónapok munkája, éjek álmai és vágyai feszülnek ma egymásnak ebben a pillanatban, amire annyira vártak. Keresnek ők is valamit. Még nem tudják pontosan mi az, csak azt, hogy ott van. Odalenn mélyen… Azt hiszik ma az övék lesz, pedig már most lehet látni, tudni és érezni, hogy nem. Ez ma még az erő lapja, nem a békéé. Nem baj… Ez még csak az út, melynek szülötte lesz egyszer az áhított cél, melyről azt hiszik, hogy ott lakik a lényeg, pedig ez sem így van. Az út a cél, melyen találkozol dolgokkal. Megharcolsz velük, megérted és elfogadod őket, aztán ha ott állsz a célnál, az már nem is lényeges. Vagyis… lényeges, csak nem úgy, ahogy akkor gondoltad, mikor elindultál. „Amikor elindulsz az úton a fák fák és a hegyek hegyek … Aztán a fák nem fák többé és a hegyek sem azok már, mint mikor elindultál. És az út végén a fák megint fák és a hegyek megint hegyek, csak már nem ez számít…”

Tíz méter… Leellenőriztünk mindent, nincs már mit tenni, csak várni. A lapokat megkevertük és leosztották. Mindenki megnézte a sajátját és tudja mi van a kezében. Lecsukott szemmel belenézett az ördög képébe és megpróbált belelátni a lapjaiba. Mindenki megtette tétjeit és döntött. Elindul és megmerüli élete legmélyebb merülését.

Minden eldőlt már mielőtt elkezdődött az egész. A lapok ott vannak a kezekben, csak még senki nem tudja ki lesz ma a nyertes. A lapok, a tétek és a végeredmény… Egymásból következő láncolatuk szemeit már megkovácsolta az, akinek a dolga volt. Remélik, minden szem az ő tüzükben edződött és az ő pörölyük alatt nyerte el tökéletes alakját. Remélik… Pedig… Pedig néha nem így van és odakerül néhány észrevétlen szem is, melyet a pokol tüzének lángjai formáltak. Nagy próba ez a léleknek. Tudják, ha ez a lánc megfeszül, elpattanhat az a szem. Akár az övék, ha gyengére kovácsolták, akár az ördögé, ha nem vették észre… és ebből sok fajta van. Van amelyik a gyengeség vagy az önteltség öntőformájába kerül, van amelyiket a hazugság fényezte olyanná, hogy ne lehessen észrevenni és van még sok másik is… Ismered ezeket te is…

Itt állunk már percek óta és csak várjuk, hogy másodpercek homokja betöltse az ide rendelt időnk utolsó pillanatait, mikor majd a testünkkel egyé vált hét palack súlya meglódul és elszánja magát mindenki arra… Arra, hogy letegye azt az első lapot az asztalra és meghúzza azt a zsinórt, ami kiengedi a ballaszt levegőjét, hogy belezuhanjon a sorsába. Észrevétlen megfeszül az idő szemükbe festett tükre, hidegebbé válik a lélegzetük és elkezdi betölteni valami láthatatlan pára a tudatuk tereit. Apránként megváltozik a valóság és mindennek olyan közeli és éles lesz az érzete. Minden számít most. Mindent érezni és látni kell majd, fut át elméjükön. Nincs második osztás az asztalnál. Ez az egy játék van akár nyerünk, akár vesztünk… A bőrük minden sejtje érez és a tudatuk furcsán kinyílva issza a mindenség jeleit, ami a jelenből érkezik.

Kint a csend, bent a megfeszült jelen… Ismerem. Ez van most bennük…

És csak állsz, és pereg a homok…

És állsz és érzed, ahogy lassan vágni lehet a félelmet…

És vársz és nézed a tudatod tükrét… Ki vagyok én…?

Utolsó perc…

Most! – intik a szemek, ahogy egyszerre lép óráikon az idő miközben meghúzzák a szelep zsinórját és indul a zuhanás.

Hát… Megtették. Nekifordultak önmaguk démonainak, belenéztek az arcába és letették az első lapot. Elindult a játszma… Mozdulatlanságba fagyva mozog minden. Mint egy száguldó autó pilótája a célegyenesben, mint mikor elrúgod magad a repülőgép ajtajából négyezer méteren vagy mint egy zuhanó festett kép. Lebegve száll együtt minden és mindenki. Lassan fordul, billen hol egyik, hol másik sarka, de az élet vászna egyben tartja rajta az alakokat.

Fordulok én is, hogy mindenkit lássak, nehogy kicsússzon valaki a képből. Ilyenkor nem tudsz mindent egyesével figyelni. Valahogy csak csendben nézed a képet és Tudod, hogy miként kell kinéznie. Az idő tényleg nem létezik… velük rohan a tűzszekér, én pedig csak ülök lélekben, hogy ne ragadhasson magával semmi, amit nem akarok. Míg volt idő – odafenn és itt az elején – sokszor és sokszor átnéztünk minden apró részt, alkotót és elemet. Latolgattunk esélyt, életet és halált. Most már csak arra van idő, hogy megérezd, ha valami nem illik a képbe… ha valami nem jó. Csak ülni csendben, mint a Shaolin szerzetesei és átadni magam annak a „legyen…”-nek, amit ha megadatik, észre fogok venni.

Nem könnyű a mai merülés. Viszik magukkal mindazt, ami fentről hozzájött, beszivárgott és átjárja a lelküket. A tegnap meghibásodott reduktor javítása, az elszakadt szárazruha passzé, a macera a palackokkal, amibe a gázmester elkalkulálta a töltést és újra kellett tölteni őket. Ez mind, mind benne van mindenki fejében azzal együtt, hogy ez lesz a legmélyebb merülésük. Látszik a szemeken, hogy mindenki egyszerre van kint és bent. Figyeli magát, testének minden kicsi jelét, a felszerelés minden atomját és kényszeríti magát arra, hogy a társát is nézze… és lássa. Nem… Ez ma nem a béke napja, ez ma a harc napja.

Én pedig csak nézem ezt az egészet… Nézem, ahogy az akarat kipréseli a lélekből azt az egyetlen csepp fegyelmet, ami az élet záloga idelenn, mert összeragasztja az erő minden egyes szilánkját, hogy aztán az, egyetlen lándzsahegyként nekifeszüljön a félelem torkának és ő ne merjen közelebb lépni. Nézem, ahogyan a tudat uralja minden egyes neuronjukat, hogy ITT legyenek. Harcolni csak teljes hittel lehet, különben legyőznek… – jut eszembe.

És persze látom a saját érzéseimet is… Lassan feszül bennem is az érzés… Viszem a terhüket, mely így az enyémmé is válik. Az idegeik nagyfeszültségű vibrálása, a tekintetük villanása, a kontroll alatti lélegzetük minden atomjának mozdulása, ahogy a mellkasuk kipréseli magából a gázt. Nekem sem megy a nyugalom… ma nem…

Már a sejtjeimben csikordul az érzés, mely szinte vágja teret, ha pillantásaink találkoznak.

  • „Ugye figyelsz…? Ugye figyelsz rám…? Kérlek!!!” – izzik a kérés a növekvő homályon átfúródó tekintetekben.
  • Hát persze… Ezért vagyok… – válaszolok csendben magamban, és csak a szemem int…

Egyszer úgy szeretnék már én is így nézni valakire megint. Valakire, aki tudom, hogy ugyan úgy néz rám, mint én rájuk. Aki egy kicsit elvesz abból a súlyból, amit ilyenkor érzek, amit cipelek évek óta. „Mindenkit haza kell vinni… Bármi áron.” – visszhangzik újra és újra. Az ő fejükben tényleg benne van ez a mondat…? Nincs. Tudom, hogy nincs. Ilyenkor csak ők vannak a saját fejükben. Az elméjükben persze valahol benne van, de senki nem hiszi el, hogy bármikor is szembesülni fog azzal, hogy ő oldjon meg valamit helyettem… Egyedül vagyok… Megint… Itt, Most, mert nem lehetek máshol egyetlen pillanatra sem. Olyan ez, mintha egy pergamentekercset olvasnál, melyet az idő gyújtott meg egyik végén és minden elolvasott szó hamuvá égne a lángok között. Itt nem lehet visszalapozni… Van, ami van, ha elolvastad, ha észrevetted, ha megértetted és akkor is, ha nem…

60 méter…

A kezek teszik a dolgukat, a forgató könyv pergeti lapjait és a sorok szépen követik egymást az ott megírtak szerint.

  • Csak el ne lapozzatok valamit…! – jut eszembe. Csak nehogy…

Itt már minden más. Nem azért, mert valami hihetetlen bonyolult dolgot kell megoldani. Neeeem… Ez a tudatuk háborúja önmaguk ellen. A fegyelem csap össze a félelemmel. Igen a félelemmel. Tudod… Mindenki azt mond amit akar, de ilyenkor, mikor a lelkeden érzed, hogy mindennek más a következménye mint eddig, mikor felismered a felelősség súlyát, akkor valahogy beléd költözik valami, ragacsos, sötét anyag. Aztán telnek a merülések, az évek és lassan ismerős lesz. Felismered, ha jön, megszokod, megtanulod uralni, és aztán a társad lesz. Néha sokáig marad, néha eltűnik. Most én is érzem. Figyelnem kell rájuk és magamra is… helyettük is…

80 méter…

Lassítunk… A szemek felváltva nézik a műszeren a számokat és engem. Az a sötét anyag pedig lassan nyomja és nyomja a tudat pattanni készülő tükrét…

  • Átléptük… – mondják a szemek. Átléptük azt a határt, ahol eddig jártunk. Elhagytuk a számokban gondolkozó tudat biztonságot nyújtó ölelését. Innen csak az új van, az ismeretlen.

Látom a gondolataikat. „Már nem hazudhatjuk magunknak, hogy ezt idáig ismerem, mert megjártam az utat…” Csak az ígéretek vannak, a hit és a bizalom abban, amit mondtam nekik valaha. Mesék valamiről, ami vagy úgy lesz vagy nem, mint ahogy ígértem.

Érzem, ahogy lassan rám tevődik mindez… Figyelem magam. Érzem, ahogy dobban a szívem, ahogy az ereimben lüktet a vér, ahogy az arcomon végiggördül a buborékok sora. Minden mozdulatomnak súlya és jelentősége van, mint mikor egy kisgyerekhez lépsz, ha elesik játék közben. Akkor csak Te vagy neki. Ha félelem és ijedtség van az arcodon, ha felsikítasz, ha odaszaladsz menthetetlenül feladja és a sírásba menekül. Pedig legszívesebben ezt tennéd, de nem teheted… Ha mosolyogsz és az van a szemedben „ügyes vagy!” akkor feláll és nevet. Hát mosolygok én is… Pedig most nem könnyű… A félelem ragadós egy anyag… Belenéztem már sokszor az arcába… Most is csak ennyi kell, és nem tehet velem semmit… Ott van, de nem ő vezet.

90… 95… 100…

Megjelenik a bűvös harmadik számjegy. Vágni lehet az érzést köröttünk. Ilyen még soha nem volt, ilyet még soha nem láttak, ilyen mélyen még soha nem voltak. Háromjegyű a szám a mélységmérőn. Sűrű és nehéz érzés vesz körül, mint a higany, amely a tekintetekből árad. Már nem olyan pontosak és kiegyensúlyozottak a mozdulatok, a tekintet gyorsabban ugrik egyik pontból a másikba és kevesebbet időz ott… és kevesebbet is lát…

Ez a félelem…

A tudatnak nem mindegy, hogy 99 vagy 100. Ez egy másik határ, egy másik világ, amely a valóságban ugyan nem létezik, de a tudat mégis mást rendel e két számhoz. Ezért nem jó a száz méter határnak egy ilyen merüléshez, mert ott táncolsz az ördög tornácán. Akarod látni azt a bűvös három számot, de tovább sem mehetsz, mert ez volt a terv, ez volt a határ, amit nem léphetsz át és ez elviszi minden figyelmedet. Ott vagy megfeszítve a vágy és az akarat között. Elvesznek az apró jelek, színek, érzések, mozdulatok, melyek összeadják a tiszta valóságot. Egy torz tükörré válik a tér, mely beleolvad a félelem és a kapkodás őrvényébe, ami beszippant, ha nem uralkodsz rajta. Egy tíz centis határ marad, amin belül akarod majd tartani magad, de úgysem sikerül. Tudod, hogy ha becsúszol 100 alá, akkor valahol kiesett egy pici kontroll és vesztettél, mert nem sikerült megcsinálni, amit akartál, de ha felette maradsz, nem kapod meg azt a három számot, ami az ajándék lenne ennyi tanulásért és küzdelemért. Nevetséges nem…? Lemégy 100 méterre és nyomorult 10 centiméterrel harcolsz, ami szétszed, széttép, elveszi a lényeget és legyőz… Hát ezért megyünk tovább… mert bár a technika már megvan, a tudatuk még zavaros…

A 103 vagy 104…? – már mindegy… Ott biztonságban átadhatod magad egy kicsit a merülés pillanatának. A mélységnek, a végtelennek… – ha megy…

Lassan csúszunk lefelé… Centikben mért léptek.

104.8… Hát itt vagyunk…

  • Sikerült…! Győztünk…! Legyőztük magunkat! – lobog a mámor a szemekben.
  • Igen… ma győztetek… – mosolygok vissza.

Milyen érdekes… az út félelmetesebb, mint a cél, még ha a cél nehezebb is, mint az út… Pontosan, mint odafenn… Belelépni a semmibe, szembenézni magaddal, a félelmeiddel, a bizonytalannal, azzal, hogy nem tudod, mit bír a lelked sokkal nehezebb, mint aztán ott állni a végén.

Belenézni valakinek a szemébe és felvállalni, amit tettél… Voltál már így…? Az a legnehezebb, mikor szólnod kell, „Figyelj rám…! Mondanom kell neked valamit…” Felvállalni valamit… az a nehéz. Sokszor könnyebb évekig hazugságban élni, mint kimondani egy mondatot. Könnyebb évekig a könnyebb úton. Színlelve érdekből barátságot, szerelmet. Pedig abban a pillanatban, ahogy megérkeztél az elkerülhetetlen találkozóhoz, nincs többé hatalma feletted a félelemnek. Ha valahogy mégis kikényszeríti az élet az igazság pillanatát és bele kell nézned a másik szemébe, hirtelen szabad leszel. Szabad leszel és könnyű szívvel táncolsz tovább, teszel meg olyan dolgokat, melyeknek a töredékét sem merted addig. Hát igen… Így vagyunk ezzel mind. Ki előbb, ki később… Vicces dolog a tudat kintről nézve. Bentről persze olyan valóságos minden. Pedig egy frászt. Olyan ez az egész, mint a Mátrix… Csak fel kellene ébredni… A félelem nem valóságos dolog. A félelem egy érzés csak, ami jön és megy, és nem tud kárt tenni benned.

Itt állnak ezek a srácok is 105 méteren. Fent féltek. Lefelé egyre jobban féltek. Mikor átlépték a nyolcvanat, már csak magukra gondoltak. Mikor elérték a százat, csak arra, hogy ott vagyok velük. Mikor odaértek, arra gondoltak, hogy győztek, hogy szabadok, hogy nem tartoznak senkinek és semminek semmivel… Már nekem sem… Mint egy fenti történet…

És én…? Én meg arra, hogy újra és újra itt vagyok… velük, értük és megint egyedül… és arra, hogy ki vagyok. Egyszer Morgana elém tett egy képet Anubis-ról… „Ő az aki átvezeti a lelkeket az egyik világból a másikba, hogy el ne nyelje őket a sötétség…” – mondta. Nem nevettem… Én értettem akkor is. Nem tudom, ezek a srácok értik-e, más érti-e. A lelkek jönnek, mennek és Anubis mindenkinek felteszi a kérdést – magának is – „Igaz vagy-e magaddal…?” S ha a lelked nehezebb, mint egy tollpihe, nem úgy éltél, ahogy szerettél volna… Hazudtál magadnak…

A mélység nagy tanító… Szembeállít önmagaddal. Kifelé könnyű hazudni, de magadnak… Magadnak nehéz. Persze… Sokaknak megy az is, hogy találjanak ideológiát arra, hogy mit miért és miért nem. Sőt… még el is hiszik. De egyszer le kell ülnöd magaddal és szembe kell nézned azzal a tükörrel, ami ott él benned. Egyszer bele kell nézni a félelmeidbe, a gyávaságaidba, a hazugságaidba. Ha máskor nem, akkor a végén…

Igen… a mélység nagy tanító. Megtanulsz megküzdeni a roppant súllyal feletted. Tudod, hogy Itt, Most a tested minden négyzetcentiméterét tizenegy és fél kilogramm nyomja. Mind az ezerötszáz négyzetcentiméter – ami te magad vagy – ugyan ennek a roppant súlynak az ellenpontja… kimondani is sok… 15 tonna súly…

És mindez a lelkeden…

Lassanként megtanulsz valamit odalenn. Nincs az a súly, ami alatt ne lehetne lebegni. Lebegni, lélegezni, elviselni és létezni. Aztán lassan megszokod ezt a gondolatot és talán szégyelled is magad azért, hogy mi is volt az, amitől annyira féltél. Sok mindent tanultam odalenn. Talán ez a legfontosabb… hogy félelem nélkülivé kell válni. Nem! Nem úgy, hogy nem éred fel ésszel mi is az, amit teszel és tudatlanul kilépsz a semmibe, mint az oktalan kisgyermek, aki kitépi magát az anyja kezéből és átrohan az úttesten. Nem… Hanem úgy, hogy értelmedet szembefordítod a félelmeiddel és megharcolsz velük, legyőzöd őket és nem félsz többé semmitől.

Hogy volt-e, hogy féltem odalenn? Volt. Volt-e, hogy nagyon? Volt. Sőt jobban… Hogy miért csináltam? Azt hiszem, most már tudom. Mert szabad szerettem volna lenni. „Békés, boldog és félelmeimtől szabad…” – mint ahogy a meditáció szövege mutatja az utat.

Egyszer úgyis meghalunk. Állva, fél térden, vagy nyüszítve a sarokban… mindegy. A sorsod utolér, ha eljön az a nap… és mennyire jó lenne úgy állni ott, akkor, hogy ha végignézed életed filmjét, ne kelljen kivágni a filmből egyetlen kockát sem… Persze, ez nem fog menni… nekem sem, neked sem, neki sem… Talán ezért van az, hogy mindenkiben él egy álom arról, hogy legyen bármi is a vég, az utolsó pillanatban olyan jó lenne felemelni az arcod és tiszta lélekkel felnézni az égre. De ehhez a gyávaság legyőzésén át vezet az út, mely szabaddá tesz.

Eszembe jut ismét a Zen történet a legyőzhetetlen harcosról, akinek csak három dolgot kell elsajátítania az életben:

Légy gyorsabb, mint az ellenfeled! Tudd előre, mit akar az ellenfeled…! … és ne számítson, győzöl, vagy vesztesz…

Mint ma…

Azt hiszem már értem… Ha nem félsz, ha nem nehezedik a lelkedre súly, akkor mindenek felett állsz… és szabad leszel. Szabad és törvényen kívüli – a szó jó értelmében. Nem lesznek törvények, szabályok, melyek gúzsba kötnek és elélik előled az életet, mert minden percben a következményeiktől tartva döntesz. Megszűnnek a megfelelési kényszereid és egy idő múlva meg mered engedni magadnak, hogy azt gondoljon mindenki rólad, amit csak akar. Csak mosolyogsz, mégy az utadon és boldog leszel…

Tizenegy és fél bár… majd tizenöt tonna… és élünk. Még élünk… hát erre jó a merülés…

Indulunk felfelé… Vár a felszín, a meleg, a napfény és boldogság. Minden teher megszűnik egyszer. Vagy úgy, hogy legyőzöd, lehányod magadról, mint vadló az őt betörni készülő fogvatartóját, vagy úgy, hogy megöl, maga alá temet és végez veled. Így vagy úgy, vége lesz egyszer. Lehet, hogy néha-néha bejön a taktika és kicselezheted, megúszod, hogy szembenézz vele, de minden egyes ilyen alkalom elvisz valakit mellőled, valamit belőled, az életedből és a lelkedből. Elvesztesz egy embert, egy élményt vagy egy pillanatot, egy jövőt… és eljön a nap, amikor legszívesebben kivágnád majd ezt a részt életed filmjéből. De mindegy is. Előbb utóbb mindenki szembetalálkozik azzal, amit eddig elhazudott, amitől félt és nem merte felvállalni. Miért? Van, aki karmának hívja, van, aki sorsnak, van, aki csak azt mondja, ez az élet egyszerű logikája – nem lehet mindig mindent megúszni és előbb utóbb belefutunk.

Ha szembenézel a félelmeddel és meg mered ölelni, akkor nem bánt többé. Lehet, hogy veled marad, de nem bánt és ereje átköltözik beléd, mint a tigrisek ereje azokba a szerzetesekbe, akik szabadon nevelik őket Thaiföldön.

És ha legyőzted a magad démonait, akkor legyőzhetetlen leszel Te is és nem lesz erő, ami kimozdít. Hát fordulj szembe velük most, mert előbb utóbb úgyis megtalálnak, ha a sarokban bujkálva nyüszítesz, ha eléjük állsz… Mindegy…!

Csak a másnap nem mindegy… hogy mersz-e az égre nézni, vagy nem…

 

Dora Gyula

Köszönöm, hogy erre jártál…!
_/\_

 

Ha szeretnél az ismerőseid között tudni, akkor nyugodtan jelölj be. Megtisztelsz.

Ha tetszett amit írtam, hálás lennék, ha egy kattintással jeleznéd ezt nekem a LIKE gombon. Nekem ez sokat jelent…

Ha az Ébredések facebook oldalán csatlakozol hozzánk, olyan írásokkal is kapcsolatba kerülhetsz, melyeket itt nem teszek közzé.

 

Ha szeretnéd, hogy elküldjem neked a következő írásaimat, vagy értesülj a programokról, kérlek kattints a gombra. Nyugodj meg! Adataidat senki más nem látja vagy kapja meg és egyetlen kattintással bármikor leiratkozhatsz.

 

Olvasnék még tőled

 

 

Facebooktwittergoogle_plusmailFacebooktwittergoogle_plusmail

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.