Mélyen a lelkemben

Hasonló írások erről: Búvár | 0
Facebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagramFacebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagram

Egy nagyon mély merülés emlékére…

doragyula_ebredesek_melyen_a_lelkembenNyolcszázötven lóerő rázza, tolja, cibálja a hajót a méteres hullámokon. Remeg, rezeg, rázkódik és morajlik minden. A hajó legvégében, a padon ülve hallgatom, ahogyan a hullámok újra és újra megtörnek, majd szerteszét fröccsennek a beléjük zuhanó hatalmas test hatására. Úgy terítik be a hajót, mint több millió szikrázó üveggyöngyből álló csillogó ködfüggöny. Mindenki nevet, pakol, szerel, vagy beszélget körülöttem. Nézem, ahogy az emberek harsány, vibráló, könnyed jelenléte betölt mindent.

Majdnem mindent…

Van két csendes tekintet a hajó másik oldalán, akik fekete ruháikban csak néznek a kék semmibe. Legalább tizenöt perce abbahagytak minden pakolást, szerelést, készülést, ellenőrzést, mozgást. Csak ülnek, nézik a végtelent, arcukon végigfutnak a rájuk fröccsenő sós tajtékcseppek, de ők nem is veszik észre. Némán ülnek a dupla palackjukkal a hátukon és még hat darab precízen feliratozott palackkal a lábaiknál, amibe egész éjjel keverték a gázokat. Nyolc palack mindenkinek egyetlen merülésre…

Nincsenek jelen ebben a világban… Tudom… Ott járnak ahol én… A múlt és az eljövendő között cikáznak a gondolatok. A napok óta tartó tervezés, a hélium és oxigénkeverés, meg minden, ami kell ehhez roppant mélységhez. Eszembe jut, ahogy számoltunk, terveztünk, kerestük, hogy az ördög hol tudja áthúzni a számításainkat és lassan-lassan közelítettek egymáshoz a vágyak és a számok. Eszembe jut, ahogy majd egész éjjel töltöttük a palackokat. Szinte cseppenként, lassan mérve az életet adó lélegzetet próbáltuk elérni a tökéletességet. Három ember gázkészlete 24 palackba zárva egyetlen merüléshez. Öt óra feszült figyelem, bizalom, hit és várakozás.

Lépésenként felidézek minden mozdulatot újra… Még egyszer… Lassan…

Így jó… Jó lesz…

Tudom, hogy jó lesz…

Jónak kell lennie…

Add, hogy jó legyen…!

Évek alatt rájössz, hogy itt és még a világ sok helyén nem elég tudni. Megtanulsz mást is. Lehajtani a fejed.

Oda le… mélyre, nem vihetsz kételyeket sem magadról, sem semmi másról. Megtettük, amit ember megtehetett, a többi nem rajtunk múlik. Rá kell bíznunk magunkat arra a valamire vagy valakire, aki ha akarja, megmutatja neked, hogy nem vagy mindenható.

Furcsa, de ismerős borzongás fut rajtam végig. Mások a hangok, mások a színek, mások az érzések. Felnézek. Egyikükkel a kettőből összeakad a tekintetünk, melyben benne van minden. A félelmek, a vágy, az álmok, a felelősség súlya. Csak nézzük egymást másodpercekig, aztán egy alig észrevehető biccentéssel megszakítjuk ezt a szavak nélküli diskurzust és ismét keresünk tekintetünknek valami olyat, amit csak mi látunk.

Egy dallamos, elmosódó kiáltás a hídról, és a motor hangja lecsendesül.

Itt az idő…

Felállunk, és lassan kimegyünk a dekk szélére. A hajó fordul kicsit, majd hátramenetben odaállunk a zátonyhoz. Reduktor, maszk a kézbe, egy összenézés, egy bólintás… és belelépek a kékbe.

Elmerülök…

Megérkeztem…

Érzem az arcomon a hűs tengert és hallom az elpattanó buborékok százainak furcsán hangos-harsány pezsgő hangját. Feldob a víz. Már a felszínen lebegek, de az arcom még egy percre a vízben hagyom. Engem megnyugtat. Ahogy felnézek, már előttem az ox-os palack. Elveszem a segítőmtől és felakasztom a bal karom alá. Ide kerül a második és a harmadik is. A maradék hármat is felakasztom egy kötélgyűrűn a hevederzetre. Több, mint egy mázsa a teljes felszerelés a felszínen és itt mégis közel súlytalan. Pakolok. Feszül mindenem. Minden egyes szívdobbanásomat érzem a száraz ruha szorításában… Pedig a méret jó… Ez a sok minden itt rajtam körbevesz, körbefog, megtart és életben tart, mint egy páncél. Azt hiszem, szeretem ezt az érzést. Emlékeztet valami réges-régi világra.

  • Minden rendben?– kérdezem a szememmel. Biztos? – kérdezem újra, hogy ne csak valami öntudatlan reflex feleljen helyettük. Figyelem a tekintetüket és ők is az enyémet.
  • Reduktor szájba! Mehet!Süllyedés tízig, majd megállunk öt percre. „S drill!”, kezdem én, OK?– kérdezem kézjelekkel és már kezdem is a biztonsági protokollt. Szelep zár-nyit, cső elő, vissza, nyomás, légzés rendben.
  • Rendben?

Rám néznek, és tekintetükből látom, minden rendben, végig követték mindazt, amit teszek. Csere. Ők következnek. Érzem, látom a még jelen lévő feszültség nyomait.

Három percnél járunk, és mindenki végzet.

  • Váltás az oldalpalackra. OK? OK!

Még van két perc. Nyújtózok egyet, megfeszítem minden izmomat, hogy utána tudatosan ellazíthassam őket, mint jóga után. Megrázom a palackot a hátamon mint egy hátizsákot, hogy kényelmesen álljon, és  belenézek a fekete-kék mélybe…

Most kezdődik… Mindjárt… Várunk és nézzük a másodperceket a műszer kijelzőjén. Lassan érzem, ahogy szétárad bennem a nyugalom. A hatalmas ívfénylámpák lassan begyújtják fényüket és felizzanak. Vágják a mélység felé vezető utat, de a fényük a semmibe vész.

Ötödik perc. „Kihúzzuk a dugót” és süllyedünk. Néhány méterre egymástól állunk és nézem, ahogy ez a mázsás tömeg engedelmeskedik gazdáiknak.

Csak zuhanunk a semmibe…

Nyolcadik perc. Már látjuk a cél bejáratát. Itt a Thomas-reef kanyonja. Negyvenhat méter.

  • Mehet tovább? – kérdezem.
  • Mehet!– intik a választ a szemek.

A szűk járatban csak ketten férnek el egymás mellett. Elől vagyok… Egyedül, és mégsem. Látom, ahogy a lámpáink fénye fegyelmezetten egy pontra világit mellettem a falon. Mögöttem minden rendben, alattam még negyven méter…

Még harminc…

Még húsz…

Még tíz…

Megállok, és lassan rábírom, rákényszerítem ezt a mázsás páncélt, hogy iszonyú tömege ellenére megálljon és engedjen megfordulni. Lenyűgöz ez a látvány… Két teljesen azonos sziluett a félhomályban, melyet megvilágít a hasadék késpengényi felső nyílása. A lámpák, mint egy kard hasítják a teret. Mint a páncélos lovagok csatasorban… Most biztos mosolyogsz rajtam, pedig ez ilyenkor, itt kilencven méter mélyen egészen más.

Megérkeztünk…

Együtt vagyunk…

Egyek vagyunk…

Beáll a nyugalom és az üresség. Magunk vagyunk…

Indulunk tovább és átadjuk elménket a végtelenség pillanatnyi érzésének. Ötven méter roppant kőfal magasodik fölém és még negyven méter víz van a felett. Képzeld el ezt a látványt és ezt érzést! Ha hatalmas dolgok tükrében méred magad, megérzed mennyire kicsinynek, törékenynek és mulandónak születtél.

Kilencedik perc. Még tizenegy van vissza ebben a világban. „A szent helyek nem arra valók, hogy ott élj, hanem, hogy hazavigyél belőlük valamit a lelkedben.” – jut eszembe a tanítás. Ha átadod magad ennek az érzésnek, akkor ez a végtelen. Ha nem megy, ha félsz, akkor egy pillantás a pokolba… Elgondolkodom, mit is mondhatnék, ha azt kérdeznéd: De mindez miért kell, miért jó? Miként lehet átadni mindezt az érzést? Nem tudom. Ahhoz hogy legalább megértsd vagy elfogadd az igazi lényegét ennek a világnak, belülről kell kezdened a megismerést, hogy a te életed eseményein keresztül láthass engem. Volt már úgy, hogy nem találtad a helyed vagy úgy érezted üres vagy legbelül és nem tudtad ki, vagy mi is vagy igazán? Volt már eleged a felszínes dolgokból? Volt már úgy, hogy megőrjített a világ legkisebb szilánkja is?

Még akkor is, ha lelked felszíne alatt kutatsz, számtalan hamis arcot találsz. Annyi minden rakódott le ránk, hogy legtöbbször a kérdés sem jut eszünkbe, nemhogy a választ megtaláld. Egy név, egy munkakör vagy családi státusz, életkor, lakhely vagy nemzetiség szerint besorolt adat. Mi az, amit hirtelen elmondasz magadról, ha bemutatkozol valakinek. Tényleg ez vagy? Gondoltál-e arra, hogy jó lenne elvonulni a világtól – csak egy kicsit – hogy megkeresd azt a valakit magadban, aki Te vagy? Lám-lám, veled is megtörtént… Vannak, akiknek csak néhányszor jut eszébe ez a gondolat egy élet alatt és vannak, akiket naphosszat éget és mar ez a kérdés. Miért nem mennek pszichológushoz? Mert nincs rá szükségük, mert nem arra van szükségük. Ők keresnek valakit, aki „Ő maguk”. Legtöbbünk soha nem találja meg AZT az utat és AZT a világot, ami haza vezet. Vannak, akik nem is keresik és nem is tudják, hogy kereshetnék. Azt hiszem mindenki valahogy így kezdi az életét… Aztán lassan megváltozik.

A hétköznapok poros útján elmegyünk egymás mellett, vagy még ártunk is egymásnak. Nevetséges nem? Én találtam egy „helyet” mint annyian, ahová a legtöbbünk megtisztulni jár. Valahogy úgy, mint a vallásos ember a templomba, csendben, lehajtott fejjel, kint hagyva mindent, ami nem oda való. Sok ilyen „hely” van. Kinek – kinek más és máshol. Aki akárcsak egyszer is járt bármilyen szent vagy misztikus helyen – legyen vallásos vagy nem az illető – biztosan érzett valamit abból a légkörből, energiából – vagy nevezheti ki-ki, aminek akarja – amelyet ezek a helyek árasztanak magukból. Ezek a helyek olyan helyek, melyek hasonlatosak ahhoz, amiről meséltem. Nem engedik meg, hogy magaddal vidd azokat a gondolatokat, melyek nem oda valók. Ha azért mégy merülni, mert keresed a békéd, akkor itt nem lehetnek sérelmek, ellenségek, kudarcok és győzelmek, nincs presztízs, bosszú, semmi olyan, ami odafönn számít. Ha nagyon akarod, vagy nagyon nem ereszt, persze le tudod rángatni magaddal ezeket az érzelmeket, de az a merülés akkor nem több mint egy sor a naplódban – ha egyáltalán beírod az ilyet.

Tizedik perc. Lassú, nyugodt lámpajelzés a falon, amely hirtelen visszaránt a valóságba.

Megfordulok. Csak a szemét keresem a homályban.

  • Nézz rám! Nézzzz már rám az istenit!!!
  • Palackot váltok– mutatja egy nyugodt kéz és mélyen belenéz a szemembe… Az agyamba… A lelkembe… Mintha csak azt mondaná:“Látod? Minden OK…”
  • Akkor jó… Mehet! – bólintok. Váltás hátkészülékre, stage reduktor eltesz, tartalék palackok elő, palackcsere, palackok vissza, új stage oldalra.

Melléakad!

  • Nyugi! –kiáltanám – de megvan. Megy tovább minden. A több ezerszer ismételt mozdulat öntudatlanul javítja magát. Ellenőrzés, nyitás. Kész.
  • OK vagyok?
  • Igen… Igen az… Az vagy.– suttogom magamban, ahogy eltölt ismét a nyugalom és az összetartozás érzése.
  • Cserélek én is. Ok?

Ha uszodában gyakorlod ezt, akkor csak egy játék. A technika itt sem más, de most érzed mennyit ér egy figyelő tekintet, egy ember, egy barát, egy lélek. Ezek a tekintetek beégnek valahová nagyon mélyre, és ha egy merülés után hónapokkal becsukod a szemed, akkor is látod őket. Talán ezért fáj annyira, ha egy ilyen valakit elsodornak mellőled az élet viharai, és mindent megváltoztatva egyszer csak ellenségek leszünk.

Tizenegyedik perc. Szép sorban váltunk mi is. A nyugalom és a figyelem furcsa keverékéből ismét beáll egy furcsa állapot, melyet a reduktorok tiszta, lassú ütemes hangja visz egyre mélyebbre. Lassan lélegzel és érzed, ahogyan minden felesleges feszültség elhagyja izmaidat. Most nagyon békés és nyugodt minden.

Csak úszunk és lélegzünk… lélegzünk és… lélegzünk. Ez az üresség… Ez a meditáció… Ez a béke… Ez a MOST.

Huszadik perc. Ennyi volt mára. Volt, hogy nem így végződött és volt már hasonló is. Mindig más és más egy kicsit. Lendül egy kéz és mutatja „Fel!” Indulnunk kell. Egy pillantás a merülési terv megállóinak hosszú sorára. Közel másfél óra emelkedés következik. Az idő észrevétlen szárnyakon jár. Váltás, emelkedés, bója fel, váltás, levegőtörés, váltás. Futnak a mozdulatok, mint már ezerszer. Közben lassan, ahogyan emelkedsz, a gondolataid is visszatérnek a felszíni világba. Mint, amikor lassan és békésen ébredsz reggel az ágyadban. Visszagondolsz az álmaidra és tudod, ma egy jó nap következik.

Talán ennyi a lényeg…

Száztizenkilencedik perc. Fent vagyunk. Sürgés-forgás, segítők veszik ki a felszerelést. Egyszerűen csak hagyom magam lebegni a hullámokon és megvárom, amíg minden kint van a hajón… Megmosom az arcom… Kimászok…

  • Jók voltatok! Megyünk haza.– nevet valaki a hátamat paskolva.
  • Haza?
  • Haza. – ismétli, a választ, de érzi ez most valahogy nem jól sül el.

Haza… Mondhatjuk így is… Vagy bárhogy… MindEgy. Elhoztam odalentről valamit. Valamit a lelkemben. Szóval mehetünk bárhová.

Nyolcszázötven lóerő rázza, tolja, cibálja a hajót a méteres hullámokon. Remeg, rezeg, rázkódik és morajlik minden. A hajó legvégében, a padon ülve hallgatom, ahogyan a hullámok újra és újra megtörnek, majd szerteszét fröccsennek a beléjük zuhanó hatalmas test hatására. Úgy terítik be a hajót, mint több millió szikrázó üveggyöngyből álló csillogó ködfüggöny. Mindenki nevet, pakol, szerel, vagy beszélget körülöttem. Nézem, ahogy az emberek harsány, vibráló, könnyed jelenléte betölt mindent.

Majdnem mindent…

Van két csendes tekintet a hajó másik oldalán, akik fekete ruháikban csak néznek a kék semmibe. Csak ülnek, nézik a végtelent, arcukon végigfutnak a rájuk fröccsenő sós tajtékcseppek, de ők nem is veszik észre. Nincsenek jelen ebben a világban… Tudom… Ott járnak ahol én…

… de ők látnak…

Ők látják egymást…

Mi örökké látni fogjuk egymást…

Mert örökre ott lesz az a kép. Ott lesz beleégetve, elrejtve valahová mélyen, a lelkemben…

 

Dora Gyula

Köszönöm, hogy erre jártál…!
_/\_

 

Ha szeretnél az ismerőseid között tudni, akkor nyugodtan jelölj be. Megtisztelsz.

Ha tetszett amit írtam, hálás lennék, ha egy kattintással jeleznéd ezt nekem a LIKE gombon. Nekem ez sokat jelent…

Ha az Ébredések facebook oldalán csatlakozol hozzánk, olyan írásokkal is kapcsolatba kerülhetsz, melyeket itt nem teszek közzé.

 

Ha szeretnéd, hogy elküldjem neked a következő írásaimat, vagy értesülj a programokról, kérlek kattints a gombra. Nyugodj meg! Adataidat senki más nem látja vagy kapja meg és egyetlen kattintással bármikor leiratkozhatsz.

 

Olvasnék még tőled

 

 

Facebooktwittergoogle_plusmailFacebooktwittergoogle_plusmail

Fontos nekünk a véleményed, írd meg bátran!