A vihar

Hasonló írások erről: Búvár | 0
Facebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagramFacebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagram

doragyula_ebredesek_a_viharSzombat éjjel van. Órák óta fekszem az ágyban és a sötét lassan egybefolyik a lélegzetek bársonyával. A megszűnő falak észrevétlenül kinyújtóznak az álmok végtelenjébe, ahol az eső és a zúgó szél surrogása egybevegyül a kavargó múlt képeivel. A távolban villámlik is valahol és a dörgés hangja tompán hömpölyög végig az éjszakán. Közeleg a vihar…

Emlékszem… Egyszer valahol négy napja hajóztunk a semmi közepén dél felé, egynapi hajóútra a legközelebbi szárazföldtől. Esteledett már és volt valami furcsa a szélben, de senki nem figyelt rá, csak az öreg kapitány nézte a távolt és a barométert felváltva ott, a hídon állva szótlanul a kormányos mellett. A hajón mindenki nevetett, beszélgetett és közben nagyokat húzott az otthoniból, ami aztán felszította a történetek és kalandok lángját. Lassanként egyre melegebb lett az arcokon a pír, a hangok teltebbé és fesztelenebbekké váltak. A nők egyre álmodóbb tekintettel hallgatták azokat a férfiakat, akik az úton lassanként megtestesítettek valami olyan ideált, mely nem a hétköznapok valójában születik. A férfiak pedig egyre szélesebb mozdulatokkal élték át a velük esett történeteket és tudatos észrevétlenséggel érintették meg vágyaik nőit, mintha csak a hajó billegése tehetne azokról az érintésekről. Folyt a tánc. A nem létező valóság lassan betöltötte a hajó szalonját, ahonnan kizárva maradt a jelen külvilága. A szerepek lassan életre keltek és átvették a tudat helyét. Ki-ki más és más ürüggyel, de valahogy mindig arrébb ült vissza helyére, miután leszalad egy-egy üvegért, naplóért, képért a kajütbe, hogy aztán a „félhomály miatt” még közelebb ülve „ahhoz a hölgyhöz” mutathassa meg a bizonyítékait annak a hihetetlen kalandnak, melynek lovagja volt…

Szinte senki nem vette észre, mikor az öreg kapitány belépett a szalonba és nyugodt megfontolt szemmel végignézett mindenen, mintha csak ellenőrizné, hogy minden a helyén van-e. A felé nyújtott poharat csendesen fogadta el, mikor elment mellettünk, kissé meghajolva biccentett egyet az „egészségünkre” aztán valahogy feloldódott a nevetés hangjaiban és a szalon homályában. Már nem volt bent. Azt, hogy itt járt, csak az ajtó mellett észrevétlenül letett, érintetlen pohár mutatta. Nem itta meg az italát, pedig tegnap velünk tartott…

Láttam már sok ilyen estét és csak néztem miként örvénylenek az érzések és szabadulnak el a vágyak. De az a pohár… az nem ment ki a fejemből. Felvettem az enyémet, de valahogy megállt a számnál. Valami nincs rendben… Felkeltem a helyemről és elindultam kifelé. Valahogy megváltozott valami… Igen… Erősödtek a hullámok. Nem voltak különösen nagyok, sőt… Mondhatnám, bármikor lehetnek ilyenek és senki még csak a fejét sem emeli fel miattuk, de erősödtek. Kiléptem a szalonból és máris éreztem mi a más. Valahogy más volt a szél, mint szokott. Hidegebb és keményebb volt, mint kellett volna. Valahogy elkezdte beleenni magát a trikóm alá. Volt a hullámok tetején egy kis fehér tajték is, ami furcsán szakadt le a sötétben, mikor elég magasra emelkedett ki a hullám csúcsa a többi közül. Neeeem… Ez valahogy nem jó…

Felmentem a felső fedélzetre és előresétáltam a hídhoz. Ott volt mindenki a matrózok közül. Éppen akkor érhettek oda, mert senki nem vett észre. Mindenki az öreget nézte. Határozott rövid mondatok foszlányai hallatszottak. Senki nem beszélt, csak a kapitány. Amikor beszélt, mindig rámutatott valakire vagy valamire. Elég volt egy pillanatot látni ebből, hogy megértsem miről szól ez a néhány perc.

Várjuk az éjszakai vihart és készülünk rá…

A legénység egy pillanat alatt eltűnt és észrevétlen csendben kelt életre a hajó szeme, karja és ereje. Csomók feszültek meg, a csónakokra még egy kötél került. A hatalmas kötélgyűrűk, melyek a kikötéshez kellettek és addig lomhán terültek szét az orrnál, ismét szabályos formát nyertek az értő kezek által. Előkerültek a drótkötélhurkok, melyekkel a zátonyhoz lehet rögzíteni a hajót és a két tartalék horgony is kikerült a raktérből. Percek alatt készült el minden, pedig… Pedig aki hajózott már ezeken a vizeken, az tudja, hogy ennek az országnak nem erőssége a kapkodás…

Benéztem a szalon ablakán és láttam, ahogy az öntudatlan boldogság vakká tevő fátyla ereszkedik mindenkire.

  • Srácok…! Erős szelünk lesz… Gyertek! Kössünk meg mindent! Lányok…! Szedjétek össze kint az apróbb dolgokat, mert hamarosan repülni fog minden. – szóltam be az ajtón.
  • Jó… Mindjárt… – jött a válasz innen is, onnan is. Néhányan ugyan kelletlenül feltápászkodtak, de a többség maradt és folyt tovább a tánc.

Elkezdtük megkötni a búvárruhákat, melyek vizes ujjai akkorra már csapkodva pörögtek a szélben. Meghúztuk a palackok hevedereit, az apróbb dolgokat találomra bedobáltuk a ládákba. Lepakoltunk a töltőrekeszek polcairól, eltettük a lámpákat, a fényképezőket, kupacba hordtuk az ólmokat. Percek alatt végeztünk.

  • Jó éjt, mentünk aludni – mondták és a legtöbben leléptek.
  • Kösz mindent! Zacskót kerítsetek…! – szóltam viccesre véve az elköszönést, de igazából komolyan gondoltam. Valahogy nem volt jó érzésem.

A szalonban is felbomlott a társaság. A szemfülesebbje és a bátrabbja már a kabinban volt. Ki ezzel, ki azzal. A szemérmesebbje a „még egy teát…?” kerülő ötleteivel próbálta valahogy húzni az időt, hátha addig valahogy rájön, miként is lehetne úgy befejezni ezt az estét, ahogy az imént még gondolta. Aztán ki így, ki úgy, de elment aludni. Csináltam egy teát én is és kiültem az orrba.

Csak ültem és éreztem, ahogy változik az idő. Erősödött a szél, a tajték egyre vízszintesebben és egyre messzebb repült a lámpafényben. Aztán egyszer csak leszakadt az ég. Olyan pillanatok alatt csapott le ránk a vihar, hogy magam is meglepődtem. Nem volt két perc és a szélmérő teljesen kiakadt, az eső vízszintesen vágta az arcomba a nagy kövér cseppeket és a semmiből nőttek ki a hullámok. A hajótest felfutott a hatalmas hullámokra, majd óriási robajjal csapódott bele a hullámvölgy mélyébe. Hallatszott, ahogy a motorok közelítik a felső üzemi tartományt. Lehet érezni egy gépen, mikor erőlködik és mikor jár békével. A finom rezgést átveszi egy keményebb morajlás és szinte érzed, ahogy a dugattyút minden egyes fordulatnál valami roppant erő kényszeríti arra, hogy megharcoljon azzal az erővel, mely valahol a csiga lapátjain támad ellene. Minden feszül odalenn a gépteremben. A váz csapjai, eresztékei és csavarjai mind-mind összeszorított foggal kapaszkodnak egymásba, hogy kitartsanak. És benned is megáll a vér, mikor néha felsikoltanak az egymásba kapaszkodó részek, amikor az, az erő, ami ellen harcolnak, elmozdítja szorításukat.

El kell mennem az orrból, mert ez tiszta életveszély. Ha most beesek, ez a hatvan tonna úgy gyalogol át rajtam a maga kétezer lóerejével, mint elefánt egy bogáron és még észre sem vesznek. Sok vihart ültem már itt végig, de érzem, ez most nem játék. Dülöngélve, csapódva fal és korlát között hátra jöttem megnézni a palackokat. Itt az egész staff. Itt kicsit jobb a helyzet, de látszik, hogy billeg és instabil minden. Még 10 perc sem kell, és benne vagyunk a vihar közepében. Öt, hat métereket zuhan az orr és iszonyút dörögve megmerül a következő hullámhegy lábánál, mikor belefúródik. A hullámok teteje elfut a fedélzet közepéig is, ahogy átcsap rajtunk. Lehet érezni, hogy már rég nem az útirányt tartjuk, csak a hullámmal harcol ember és gép. Hol jobbra, hol balra fordulva csúszunk el a hullámhegyen. Aztán egyszer csak egy hatalmas villám csap be előttünk és nappali világosságot teremt egy pillanatra. Az égi korbács hangja szinte szétszakítja dobhártyám. Aztán jön a következő és a következő. Félpercenként váltja egymást a nappal és az éj, a robbanások hangja és az üvöltő szél. Ilyen viharban még nem voltam. Aztán egyszer csak megpördülünk és a féloldalról fogjuk a hullámot. A hajó hirtelen megdől és a bal oldalt végigsöpri a hömpölygő ár. A ládákból felúsznak a könnyebb tárgyak, egy megbújt pohár lezuhan a polcról és szilánkokra törik. Minden borul és dől. Egy palack elszabadul és a hátfalra kötött csónakok is elmozdulnak. Alig bírunk állni még kapaszkodva is. Próbálom szedni a szilánkokat két másik matrózzal, egy harmadik küzd, hogy elérje azt a gumis felmosót, amivel takarítani szoktak, de belelép egy kisebb darabba. Feljajdul, ordítva káromkodik, ahogy ugrál a fedélzeten tovább le-, letéve a lábát, ami véres nyomokat hagy maga után. Jön a második pirulett. Megint balos. Még egy palack dördül a földön, kinyílik és ordít kifelé a 200 bár. Valaki ordít a felső fedélzeten is. Rohanunk fel és látjuk, ahogy birkózik a napozó matracokba kapó orkánnal. Még kötél, csomók, kapkodás, talán megvan. Most egy jobbos jön. Olyat dőlünk, hogy szinte csúszunk a lejtővé vált fedélzeten. Látom az arcokon a félelmet. Ugyan ebben a pillanatban lent egy hatalmas mély csikordulás hallatszik, ahogy az egyik motorcsónak gerincének éle végigszántja a hátsó dekket, mert elszakadt az alsó kikötése. Rohanás lefelé. Alig találjuk a fokokat. Megint egy balos és az egyik matróz lefordul a lépcsőről. Nem esik nagyot, de látszott rajta a tehetetlenség esés közben. A szárítóra kötött, vízszintesen csapkodó, jéghideg ruhák közt rohanunk hátra. Ketten a tat szélén egyensúlyozva, kapaszkodva kötik az új kötelet. Hol másfél méterre vannak a víz felett, hol térdig merülnek a hullámba. Kezd elszabadulni minden. A villámok cikáznak, fülsiketítők a robajok, minden hullik szét, pedig csak nemrég kezdődött. Aztán kinyílik a szalon ajtaja és egy hófehér arc kér kegyelmet lélekben az istenektől. Látszik a ruhája elején, hogy valahol útközben érte az a pillanat, mikor a megbomlott egyensúlyrendszer kiadja a gyomornak a mentesítő parancsot. Rázuhan a korlátra és remegve hány. Percek múlva még nyolc ember kerül elő. Van, aki a felső fedélzet széloldalán teríti be a hajót, van, aki lent. Vödörből húzzuk a vizet, mert elviselhetetlen a szag és a sok tehetetlen ragacsos arc látványa. Kétségbeesés a szemekben és zűrzavar a fedélzeten.

Felmegyek a felső fedélzetre, hogy lehozzam a fent már a lelkét is kiokádó embert. Húsz év alatt eddig egyszer hánytam viharban, de lehet, hogy ez lesz a következő – gondolom közben, ahogy ebben a pokolban lassan mászom felfelé a lépcsőn.

  • Menj le, mert itt sokkal jobban billeg – próbálom segítő tanácsnak álcázni azt a kérést, hogy ne hányjon le mindenkit odalenn.
  • Nem megy… meghalok… – nyögi két öklendezés között, amit alig lehet érteni, mert a szél elviszi a hangját.
  • Le kell menned…! Indulj! Most! Segítek! – ordítom a szél ellen és azért is, mert egy ilyen helyzetben a kedves rábeszélés nem ér semmit. Ilyenkor csak egy erősebb parancs írja felül a tehetetlen kétségbeesett agy bezárkózó gondolatait.

Belekapaszkodok és elcibálom a lépcsőig, onnan aztán valahogy megy tovább. Előre megyek a hídra. Időnként a nyílt víz felett lógok, időnként meg az oldalfalon fekszem, ahogy csapódunk és zuhanunk jobbra és balra, le és fel. Az ajtó nyitva és egy kötéllel megkötve áll, de így is csapódik kicsit, ahogy enged a szorítás. Benézek. A kapitány csak áll a kormánynál, néz bele a villámló éjbe és csak pörög és pörög a kezében a kormány. Teste megfeszül, hogy el ne essen, háta a megfordított ülés háttámlájának szorítva, hogy támaszkodjon.

  • Minden OK? – kiáltok be az ajtón.
  • Itt igen. – hangzik a meghökkentően nyugodt válasz.
  • Kibírja a hajó? – kérdezem.
  • Ha nem áll le a motor, akkor ki. – válaszol ugyan úgy.
  • Tudok segíteni valamit?
  • Figyeljetek és legyetek észnél… – mondja és mélyen belenéz a szemembe.

Ebben a nézésben benne volt minden. Benne volt a nyugalom, ami erőt ad még akkor is, ha önmaga sem tudja, mit hoz a következő hullám. Benne volt valami olyan béke a jelennel, ami azt mondja: „megtettem mindent, ennyi telt belőle, a többi nem rajtam áll”.

Talán akkor nem is értettem mi ez az erő. Talán most is csak „értem”, ami persze nem jó semmire, de azt hiszem, tanultam akkor valamit…

Valamit, ami arról szól, hogy vannak dolgok az életben, melyek úgy érkeznek, hogy ha felületes vagy, ha magad csodálatával vagy elfoglalva, akkor észre sem veszed. Úgy közelítenek meg, hogy amíg te azt hiszed, hogy te vagy a csodálatos, a szépséges, vagy a győzhetetlen, addig szépen körbevesznek és mikor lecsapnak rád, nem is érted, hogy ez miként történhetett.

Tanultam valamit arról, hogy vannak dolgok, melyekért te felelsz és a veled történő dolgok a tetteid következményei. De vannak olyan dolgok is, melyek felett nincs uralmad. Melyek jönnek és erősebbek mindennél. Széttéphetik, lerombolhatják a világodat, és ha úgy tartja kedvük, el is nyelhetnek akár örökre. Csak az a hajós nem tiszteli a vihart, aki még nem hajózott élet és halál között. Nem… Nem lesz mindig úgy, ahogy gondolod. És minél jobban bízol magad fenséges csodájában, annál nagyobb lesz a vihar okozta kár.

És tanultam valamit arról is, hogy mi van, ha jön egy vihar és a hajód ott táncol az ördög sziklái közt. „Tedd meg amit tudsz, a többit pedig engedd el…” A félelem nem valóságos, csupán az elméd szüleménye, ami retteg a bizonytalantól, az eljövendő fájdalomtól, vagy az ismeretlen következményektől. De ez most nincs itt. Ezt te csak várod és féled. A pillanatban nincs félelem. Volt veled már olyan vezetés, merülés, vagy bármi közben, hogy hirtelen veszélyes lett a helyzet…? Ha akkor megijedtél és féltél, biztosan nem a legjobb véget ért a történet. De, ha tetted, ami tőled telt, valahogy más volt minden.

Pedig mennyi ilyen pillanatunk van nap, mint nap, melyek észrevétlenül törnek ránk és nem tudjuk kezelni őket. Egy régi ismerős elfordított, megszürkült arca, mikor hirtelen felbukkan és látod, hogy az előbb vett észre, csak nem tud mit kezdeni az érzéseivel. Egy váratlan hívás, egy sms, egy levél, mely már olvasás előtt gyomorgörcsöt okoz. Az apeh, a szomszéd, mikor hallod, hogy össze fogsz vele futni a lépcsőházban és mindig beléd köt a parkolás miatt. A volt férjed, szeretőd, akárkid…

Pedig mennyi mindentől meg lehet szabadulni. Megtetted amit lehetett. Ennyi. Jól rosszul, de megtetted. Akkor annyira futotta. Akkor azt gondoltad jónak, akkor az voltál TE. Most…? Most meg ez van. Ez jött ki belőle. Ha tudsz kezdeni vele valamit, akkor tedd meg, ha nem, hagyd menni. Lesz belőle, ami lesz. Az öntőforma régen elkészült, most csak kikerül belőle az eredmény.

Hogy sok dolgot másként tennél…? Persze… Én is, más is. De egy dolgot nem tennék másként. Nem hagynám ki az álmaimat. Igen. Ha tengerre vágysz, lehet, hogy az lesz a veszted, de egyszer mindenki meghal. Te is. Ha belevágsz, menj végig, amíg bírod. Tégy, amit gondolsz, csak magadnak ne hazudj. Lesz vihar, lesz zátony és lehet, hogy lesz, hogy hajótörött leszel egy lakatlan szigeten. De onnan van kiút. Egy üres, elpocsékolt álom viszont menthetetlen. Hát nézz a vihar szemébe és mondd: Gyere! Életed legnagyobb tanításait találod meg benne. Hidd el! Szegény ember az, aki nem járta meg a poklokat és nem hagyott ott mindent. Mert annak semmi nem értékes, csak azok a dolgok, amiket nem ért el. Amik az övéi, azok nem számítanak. Nem lesz értéke egy reggelnek, mikor kinézel és látod, hogy egy kismadár fészket rakott a szemközti fán. Nem lesz értéke egy ölelésnek, egy mosolynak, egy odakészített kávénak. De ára is lesz. Már nem fogsz tudni sok dologban hazudni. Sőt egyre kevesebben és ezt nehezen viselik majd az emberek. Nem bírod elviselni mástól sem. Eleged lesz a lavírozó, ügyeskedő, csak magukat néző emberekből. Pedig némelyikhez nem sok kellene, csak egy kicsi és gyökeresen más emberek lennének. De néha ez a kicsi vagy ezer inkarnáció még, míg megvalósul.

Aztán csak állsz majd békésen egyre többet és többet. Csendes leszel és lassan beköltözik valami a lelkedbe, mikor elcsitul a nagy vihar. Nem fogsz már félni, ha szembenéztél vele igaz szívvel. Lehajtott fővel, de égre emelt szemmel járod majd az élet tengereit és viharait ez után. Egyre igazabb leszel és egyre félelem nélkülibb, mint az öreg kapitány…

Lassan itt is vége a viharnak. A szél még néha fúj egy kicsit, de nem esik és nem dörög. Nyújtózva nézem az álom határán még egy kicsit azt a kapitányt, ahogy másnap fáradtan, de ugyan azzal a nyugalommal állt a hídon, mint az előző éjjel. Nézem, mígnem elfolyik a képe a semmibe és csak a szeme marad. Néz rám azzal a mélységes mély tekintettel, melyben benne van a tenger, a vihar és az élet. Benne van minden és benne van mindenki, mert ő, én is vagyok. Mert közös mindegyikünkkel a tenger, a hajó és a viharok… és a szivárvány is a viharok után. Mert örökkön örökké tanítjuk egymást.

Örülök, hogy találkoztunk Kapitány… Köszönöm…

Hát jó utat és jó szelt mindenkinek…! És ne féljetek a vihartól, mert az csak jobbá tesz mindent. Lehet, hogy kinek több kell, kinek kevesebb, de talán tisztább lesz tőle a világ.

 

Dora Gyula

Köszönöm, hogy erre jártál…!
_/\_

 

Ha szeretnél az ismerőseid között tudni, akkor nyugodtan jelölj be. Megtisztelsz.

Ha tetszett amit írtam, hálás lennék, ha egy kattintással jeleznéd ezt nekem a LIKE gombon. Nekem ez sokat jelent…

Ha az Ébredések facebook oldalán csatlakozol hozzánk, olyan írásokkal is kapcsolatba kerülhetsz, melyeket itt nem teszek közzé.

 

Ha szeretnéd, hogy elküldjem neked a következő írásaimat, vagy értesülj a programokról, kérlek kattints a gombra. Nyugodj meg! Adataidat senki más nem látja vagy kapja meg és egyetlen kattintással bármikor leiratkozhatsz.

 

Olvasnék még tőled

 

 

Facebooktwittergoogle_plusmailFacebooktwittergoogle_plusmail

Fontos nekünk a véleményed, írd meg bátran!