A tenger ellopott kékje

Hasonló írások erről: Búvár | 0
Facebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagramFacebooktwittergoogle_plusyoutubeinstagram

Hogy szabad légy…

Öt perce csak lebegünk itt vágyódva a semmi felett. Aztán egyszer csak a vízből kiemelkedik egy kéz. Lassúnak látom, mintha fekete ólompáncélba borították volna. Csak emelkedik, fel, lassan a fej fölé. A ruha aljába összefutó vízcseppek gyújtópontjában egy-egy pillanatra vakító sugárrá gyűlnek össze az egyiptomi nap sugarai.  Összeállnak az ujjak is lassan, mintha soha nem érintenék meg egymást és kirajzolódik belőlük egy szó… „OK”.

  • Rendben vagyok…! – tudatja velem a kézjelbe foglalt üzenet.
  • Rendben kölyök, rendben. – mondom magamban, ahogy nézem őt – értelek… Bár ez a jel már rég nem érdekel, mert igazából nem mond semmit arról az emberről aki mutatja. Egy ösztönös betanult formális sablon. Ugyanolyan, mint amilyeneket ezerszám használunk nap, nap után, és persze mi magunk sem és más sem tulajdonít neki igazi fontosságot. Megszokta, átfut rajta. A szeme. Csak az a lényeg. A tekintete. Abban benne van minden… A félelmei, a vágya, a hibái, a jelleme, a lelke, az élete és a sorsa. És a tekintete, az Most rendben van. Nem néz, de lát és tudom, hogy nemcsak lát, de érez is…

Lenézek a mélybe. Oda le… Ott. Ott lenn a KÉK… Ott jó… Ott igen… Mintha a vízben táncoló fényfátyol sugarai mutatnák az irányt. Mintha hívnának a KÉKbe. Ott jó igazán… Mert béke van, mert nyugalom van és a vár csend. Mert fent marad minden, ami az élet szemete, ami mocskos, ami nehéz és ami fáj. Most fent hagyok mindent. Mert a KÉK nem enged le semmit, ami nem oda való, mert kiszűr mindent ez az istenek által alkotott szűrő. Csak én leszek és a mindenség… Voltam már úgy, hogy a mindenséget két kézre fogva lebegtem táncában, de ma más lesz. Ma magammal merülök és az végre jó lesz.

Lassan felemelem a fejem és érzem az arcom minden pórusán a végigfutó cseppek érintését. Mint a női ujjak lehet finom éjjele valaha. Éget a nap és ezer foka tüzes szurokká süti rám a csuklyám. A maszk alatt a homlokomról legördül egy izzadtságcsepp és végighúzza fűszál-érintésű vonalát a szemzugomon át az arcomon. Mint ahogy egy kis bogár apró lábaival végigszalad az arcodon a délutáni pihenő közben. Bent izzik a nap, kint a hűvös ujjak. Szeretem érezni ezeket az apró dolgokat. Itt tart a jelenben, mert most csak ez az egy MOST van.

Most, és most, és most… – jut eszembe egy történet, ami egy fiatal Zen szerzetesről szól, aki megkérdezte a Mestert:

  • Mester! Mi az örökkévalóság?
  • Hát ez a pillanat! – válaszolt a mester.
  • De melyik? – értetlenkedett a szerzetes.
  • Hát, amelyik Most van, meg Most, meg Most, meg Most… – koppantott az asztalra a Mester.

És a tanítvány megvilágosodott… Vagyis, jelenlévővé vált és betöltötte a tudatát a jelen együttes mindene.

Rám is rám férne… – mosolyodom el, és nevetnem kell magamon.

  • Héééé! Gyere vissza…! Most! Ide!! – mondja egy hang odabenn.
  • Jó, jó… Igen… értem… Jövök. Mert ez a MOST, és a most az ITT van… és talán itt is marad egy kicsit… aztán megy ez is, mint minden és mindenki más… Mert ez a dolgok rendje. És jön helyette más.

Nézem velem szemben azt az álmodó arcot, aki társam lesz erre a pár órára. Egy pillanatra összeakad a tekintetünk. Lassan csukódik a szemhéja a fekete maszk mögött, kissé bólint a fej, mint a lovag, aki iránynak fordítja a vértekbe vasalt ménjét és még egyszer meghajol, hogy mutassa: „készen áll”. Bólint, elköszön, aztán teste jelzi: „hát legyen…” Már nem néz fel többé. Megáll így kicsit mozdulatlanul, majd átadja magát és tömege belelendül abba a „legyen”-be, mely onnan maga a megállíthatatlan és visszafordíthatatlan. Eggyé válik ember és állat, hogy együttes roppant tömegként teret nyerve magának az útból belezuhanjon a gyorsuló sebesség mámorába. Egy ember, egy dupla palack és még hét az oldalán… Egy lovas… Igen… Ő most a pillanat lovasa.

Hát készen áll ő is. Kint és bent eggyé vált a lélek – zet…

Lecsukódik a szemem, megnyomom a gombot és lassan indul a zuhanás. Szemben velem zuhan az élő tükröm is, s mint csiszolt pantomim, amit végtelen gyakorlás után spontánnak tűnő táncban adnak elő a művészek, egyszerre történik minden. Igen… Mi ketten… Mi most ketten leszünk majd benne ebben a nagy együttes egyedül-ben. Itt a tükör két oldalán. Kint és bent.

Hmmm… „Ahogy bent úgy kint, ahogy lent, úgy fent…” – jut eszembe a törvény. „Hát nézzük milyen az a lent, hogy tudjuk milyen az a fent és tán a bent.” – mondom magamnak. Belefordítom az arcom a gyorsuló semmibe. Vár az út, a lent, a bent és a KÉK…

Érzékelek, érzem, élem. Átölel, puhán megérint és simogat a víz, ahogy teljesen ellazult izmokkal zuhanok bele a semmibe, ami bár észrevétlenül, de kitölti körülöttem a Mindent. Hmmm… A semmi kitölti a mindent… Hányszor van, hogy csak azt látom, vagy azt akarom látni, ami csak egy részlet, egy apró alkotó a mindenben. A halrajok örvénylését, a korallok törékeny csipkéjét, a kicsiny lények színpompás testét, a barlangok mélyét, a roncsok titkát. A káprázó, piciny részeket, melyek önálló, különálló dolognak néznek ki önmagukban. Ugyan úgy, mint idefent. Egy katicabogár, egy Sólyom az égen. Van az „a valami” ami éppen akkor kell, és ha az kell, akkor az kiszorít mindent a fejemből és betölti a mindent. Olyankor csak az van bennem és semmi más. És ez sokszor nem jó. Miért? Mert ott van az a számtalan más dolog is. Emberek, helyzetek, apró virágok, az a picinyke bogár, ami épp a nadrágodra szállt és más millió csoda. És így milyen hatalmas is tud lenni az az „egyetlen valami” ami önző módon befészkelte magát a fejedbe és kiszorítja onnan a „mindent”, a mindenséget. Ilyenkor persze el is hiszed, hogy csak az van, az a picinyke részlet vagy alkotó. A kis bogár, vagy a Sólyom az égen. Pedig dehogy… Ott van még a minden-ség is. Hogy mi is az a „minden”? Hát… Nem a többi vacak együtt egy kupacba szedve az biztos. Az annál jóval több, de asszem’ én sem tudom.

Néha megértek dolgokat odalenn… Itt, merülés közben. Egy kis részlet látványáért a „minden-ség” eltűnik és elveszik. Olyankor nincs más csak az az egyetlen kis bohóchal vagy csiga, amit éppen nézel. Pedig mennyi minden van még itt és észre sem veszed, hogy van itt még valami. Az a valami, ami összefogja a „mindent”. Itt a víz is. Vagyis inkább van a KÉK víz, és a vízen kívül – azaz belül – ott van még a több sok milliárd más is. Az alkotó apró részek a halak, a roncsok, és a barlangok.

Ezek nem is gondolatok valójában olyankor, ha merülök, csak itt fenn válnak azzá. Ott inkább a valóság megélése valami nagyon tiszta állapotban. Mint mikor szeretkezel és közben nagyon, de nagyon érezni akarsz mindent és egyé akarsz válni a mindenséggel. Ilyenkor csak zuhanok ott fent és itt lent is. Most is érzem, ahogy az ujjaim között remegve zúdul, áramlik a víz. Az arcomhoz ér és hidegen siklik és simogat, mint mikor egy selyemfátylat simít végig az arcod előtt egy táncosnő a szélben.

Vár a KÉK… Ott lenn… A mindent átható, a békét adó, a befogadó…

Nézem a műszert. 45. másodperc, 27 méter…

Néztél már zuhanás közben órát, ami számlálja a másodperceket? Egyszer próbáld ki! Megváltozik az idő. Lelassul minden. Körötted a dolgok hihetetlen sebességgel özönlenek és áramlanak, de odabent, benned, valahogy ólomlábon lép a pillanat, melyet megélsz. Valahogy létrejön egy külső és egy belső idő. Kint örvénylik a lét, bent áll a csend. Aztán eljön a nap, mikor elviheted az óra lelassult világát magaddal akkor is, ha már nem nézed. Nem lesz szükséged többé rá. Mert odabenn lassan… minden másodpercbe beköltözik a jelenlét. Szokták kérdezni a tanítványaim, hogy „Te sohasem nézed az időt és mégis mindig mi csúszunk meg. Hogy van ez?” Nem tudom. Én nézem. Nézem a sziklafalat, őket, a buborékok függönyét, azt a kis koralldarabot ami éppen a Blue Hole kapujának tetejéről vált le és elzuhan mellettük. Ezek mind-mind a valóság órái. Érzem, ahogy lélegezem, nézem, ahogy ők még csak kint léteznek és próbálják rendbe szedni, megzabolázni azt a sok mindent ott rajtuk, amiről azt hiszik, hogy az életük függ tőle. Pedig a francokat. A tudatukat kell majd megtanulni rendbe szedni. Attól az egytől függ minden. Szóval elég, ha őket nézem és néha-néha ránézek a műszerekre… Attól minden a helyén lesz. Ott bent és ott kint is…

Zuhanok… és a növekvő nyomás apránként finoman összeszorít minden térfogatot a ballasztban és egyre csak gyorsulok. A reduktor csöve remeg, rezeg ebben a zuhanó KÉK szélben és a számból finoman próbálja kifordítani a csutorát. A hasam alatt átnézek lehajtott fejjel és látom, ahogy mögöttem zuhan felfelé a fal és a falnak minden csipkéje, lénye és árnya is, mint egy óriás díszlet az élet színházában. Ívbe feszül a testem, széttárom a karom, mint valaha több százszor, amikor elrúgtam magam a repülőgép ajtajából Gödöllő felett négyezerről. Itt majdnem ugyan olyan. De ez egy másik mélységes mély semmi, ami vár… Vár a KÉK, a befogadó, ahol jó…

Hogy mi a KÉK? Nem tudom… Tán csak érzem. A lenyugvó nap palástja, a béke hangjának festővászna, az álom hűvös érintése, a csend otthona. A legnagyobb szín, mely kitölti a világunkat. Az ég vakító férfi kékje és az éj női bódító kék színei. A tenger mérhetetlen, legyőzhetetlen kék ereje, melyet csak elfogadni tudsz, legyőzni sohasem.

Mindjárt ott vagyok, belefúrom magam, magamhoz ölelem és megengedem, hogy megérintsen és átmossa bennem a vörösben égő lelkemet.

  1. másodperc 39 méter…

Szeretem ezt az átmenetet, ahogy sötétedik, ahogy elmélyül, ahogy figyelmeztet, ahogy tiszteletet parancsolón a mélység érzetéből egyszer csak hihetetlen tömeggé válik felettem, köröttem és alattam.

Lassíts hééééé…! – szól valaki odabenn szelíden.

Az inflátoron át sikít a héliumos keverék a ballasztba, ahogy nyomom a gombot és fékezek. Érzem, ahogy lassan kezd engedelmeskedni a roppant tömeg a nekifeszülő felhajtóerőnek, mint a páncélos lovag fékezhetetlen lova a szájába vágó zabla kényszerének. Megváltozik a heveder érintése, apró pici jelek. Máshogy fekszik nekem a támla, az arcomat már csak, mint őszi szellő hűse simítja az áramló víz. Keményedik a légzés. A szájpadlásomat egyre jobban nyomja a gáz és egyre hidegebb a lélegezet. Megváltoznak a hangok… A puha gyöngyöző hangot felváltja egy kontrasztosabb csengés, mint morajló barlangi patakot a templom csendjébe vágódó csengők hirtelen csendülése mise kezdetén.  Lassulok, de a zuhanás tart oda le… A mélyKÉK ölébe… Mindjárt átölelem és az enyém lesz ez a roppant nagy béke. Nem kell már sok. És ha ott van az ember, akkor jó. Jó, mert feloldódsz, mert, szabaddá válsz, mert nem köt semmi, mert csak a lélegzeted hangja köt egyedül a világhoz, mint meditáció közben. Csak arra figyelsz, csak az tart itt és lassan a kinti kék majd beköltözik a bensőm legkisebb zugába és feltölt, átjár, és KÉKbe öltözik majd odabenn minden…

  1. perc 64 méter…

Ott van… Az enyém… Csak nézem a lenti KÉKet és zuhanok…

  1. perc 85 méter…

Hóóó… Megáll… – szólok magamhoz, mintha a lovának szólna a lovas.

  1. perc 105… Ééés… Vége. Lassan ráfekszem arra a nem létező ágyra, mely odalenn várt.

Itt van mindenütt… Itt van körülöttem és hagyom, hogy átjárjon. Feloldódjon a félelem, és az a megfeszült ITT lét. Vagyis…

Miiii??? Mi van bennem megint? A francba! Csak az van bennem, hogy ITT legyek. Mekkora balek vagyok megint. Ettől az ITT-lét akarástól nem fér be megint semmi. Mert nem ITT vagyok, hanem az itt AKAROK LENNI-BEN vagyok. Ennyit a meditációról is, meg a jógáról is. Gratulálok magamnak… A francba… Pedig menni szokott… Vagy sosem ment csak azt hittem…?

Lélegezz! Lééé – le – gezzz…! Fújd – ki! Nézem a pantomim tükröm. Ő csak „van”.Egyedül van. Ott bent van egyedül. Mosolygok. Nézem a kezem. Belemarkolok a vízbe, de nem marad az ujjaim közt semmi. Semmi KÉK. Hát… Kb. ennyi, amit tényleg birtokolhatunk úgy igazán. A semmit. De akkor meg mi értelme van valamit birtokolni, valamiért remegni, valamit mindenáron szorítani? Üres a markom és nincs benne egy csepp KÉK sem. Pedig annyira jó lenne. Ha elvihetnék egy marék békét, csendet, puhaságot magamnak. Na látod! – gondolom – ez az, amit senki nem tud erőből megszerezni.

Úszunk… Egy-két palack helyet cserél a másikkal, ahogy egyik vagy másik elfogy, és a tükrömben látom önmagam. Ő pedig látja magát bennem. Nincs semmi más, csak a lélegzet és a mozdulat. Nincsenek lények és körbeölel a megfoghatatlan KÉK éj. Letettem róla, hogy ma átöleljem, vagy Ő engem. Ma nincs itt a KÉK ölelés, a kis bogár a nadrágomon és a Sólyom az égen. Nagyon akartam, így hát elillant. Nincs semmi baj… Elment. Majd máskor meglesz. Helyet kell hagyni a következőnek.

Még van 10 perc. A lámpánál csillognak a kis parányi lények, uszadékok és örvényükkel megfestik az egész KÉK teret. Megszűnik a súly, a testem, a palackok, a lélegzet, valahogy kikopik a Kék is a fejemből és úszunk… Lassú ütemben mozdul a test valahogy kontroll, akarat és irányítás nélkül… Csak a lélegzet van… Elém úszik egy parányi csöppje a mindenségnek. Néz kicsit, úszkál előttem, kelleti magát. Olyan hihetetlen vékony hártya van az úszói apró redői közt… Nem is tudom, hogy hívják azt a valamit. Olyan, mint a legyezőnek az a része, amire a csipke felfeszül. Megdöbbentően ITT van és él. Néha jó, mégiscsak, ha valami másra figyelünk, mint a mindenségre. Az néha mégiscsak nagy falat.

Aztán, ahogy minden lélegzetet kicsivel lassabban fújok ki és egy pillanattal tovább tartok a tüdőmben, lassan elkezdek emelkedni. A fal lassan hozzám simul és lebegve száll minden tova… A tükör, a mozdulat, a lélegzet az univerzum… Megint cserélni kell, de valahogy csak úgy megy minden magától. Nem érdekel az idő, vagy, hogy jól akad-e be a karabiner.

… és minden jól van, úgy ahogy, van.

… és minden időben van.

… és minden lebeg tovább.

… és minden békés.

… és minden csendes.

… és minden puha.

… és minden…

… és minden ITT van… Minden itt van bent, legbelül valahogy. És átjár a KÉK, de valahogy nem az a KÉK, hanem valami más… Valami ott bent… Itt van egyszerre a tükröm, a társam, a hangok, a jelen lévő lények és az a kis halacska…

Egyszerre van itt a tükröm mostani mozdulata és utolsó szempillantása, ahogy lassú bólintásával átadta magát annak a „legyen…”-nek. Az a kép, ahogy elvárások nélkül lépett ma a semmibe és boldog az arca. Nem… Nem az mikor örülsz, mert ajándékot kapsz, vagy meglátod a szerelmedet… Az, amikor béke van az arcodon… És egyszerre itt vannak a lények, táncoló örvénylő rajokban, a korallok mérhetetlen finom csipkéi a színek és formák, a homok minden egyes csillámló szeme. A MOST-ban a MINDEN…

Hihetetlen dolog az üresség… Nem. Nem a semmi… a semmi, az a mindennek a hiánya… Az üresség az, ami beengedi a tudatodba a mindent… Előítéletek és megkülönböztetés nélkül…

Itt a mozdulat, a hang, az érintés, tenger íze… Gondolatok nélkül…

  1. perc

… és kinn az arcom… Köröttünk sürgés. Ezer kérdés. Kezek nyúlnak, hogy segítsenek. Velem szemben csak egy tekintet a fekete maszk mögött, aki mint kisgyermek nézi a szálló léggömböket a vásári forgatagban. Csodálva nézi ezt a soha nem látott világot. Tudom mire gondol. Arra, hogy EZT a világot még soha nem látta. Csak azt amit három órája itt hagyott…

  • Hoztatok valamit?– kérdi egy mandulavágású tekintet.
  • – válaszolok a vizet nézve és tenyereim közé veszek egy kis vizet. – Egy kis KÉKet…
  • De hát ez nem is kék!– mondja nevetve.
  • Nem… Ez nem kék… – válaszolok halkan.
  • Nem hoztál semmit? Nem kapok semmit?– kérdezi lebiggyedt szájjal.
  • De kapsz. Te és mindenki más is… De odaadni nem tudom… – Látom, nem érti. Hmmm… Mosolygok. Talán majd egyszer megérti.

Az van, ami MOST van. Felnézek az égre és nem látom a Sólymot. Emlékszem rá, de már nincs itt. Szép volt, elszállt. Tiszta az ég és bármilyen madár röpte elfér rajta. Egyszerre él a múlt képe, a jelen és a jövő lehetősége.

Most jó…

Béke van…

Belenézek a tenyerem közé fogott vízbe. ITT van. Itt van nálam most megint egy kicsit…

Itt van bennem a Tenger Ellopott Kékje… Aki kér belőle, szóljon…

Ommm…

 

Dora Gyula

Köszönöm, hogy erre jártál…!
_/\_

 

Ha szeretnél az ismerőseid között tudni, akkor nyugodtan jelölj be. Megtisztelsz.

Ha tetszett amit írtam, hálás lennék, ha egy kattintással jeleznéd ezt nekem a LIKE gombon. Nekem ez sokat jelent…

Ha az Ébredések facebook oldalán csatlakozol hozzánk, olyan írásokkal is kapcsolatba kerülhetsz, melyeket itt nem teszek közzé.

 

Ha szeretnéd, hogy elküldjem neked a következő írásaimat, vagy értesülj a programokról, kérlek kattints a gombra. Nyugodj meg! Adataidat senki más nem látja vagy kapja meg és egyetlen kattintással bármikor leiratkozhatsz.

 

Olvasnék még tőled

 

 

Facebooktwittergoogle_plusmailFacebooktwittergoogle_plusmail

Fontos nekünk a véleményed, írd meg bátran!